A nyolcvanas évek Debrecenében a gimnáziumi osztályunk fele orvosi egyetemre készült. Akkor tudtuk róluk, hogy ők ezt hivatástudatból teszik, mára pedig azt is, hogy a mai napig megállják a helyüket a szakterületükön.
Éppen ezért értetlenül ültünk néhány napja a hazai hírforrások előtt, amikor a baloldali médiumok az egészségügyi szakdolgozóinkat pocskondiázták, a jobboldaliak pedig megpróbálták lemosni róluk a gyalázatot. Aznap a balliberálisok elvezettek minket a kommunista lélekrombolás negyedik, egyben végstádiumához.
Mi, ötvenesek nehezen vesszük tudomásul azt a tényt, hogy Lenin legalább olyan gonosz volt, mint Sztálin. Az óvodában és általános iskolában nem a tömeggyilkosról, a gyermekeket családjuktól elszakító, janicsárképzőbe kényszerítőről, hanem a népéért élő Lenin bácsiról énekeltünk. A lélekpusztítás azonban már vele elkezdődött.
A lenini úton való első lépés letiporta Istent, hogy a helyét évszázadokon át betöltse valamilyen nagyhatalmi érdeket szolgáló tudatmódosító ideológia. Először a kommunizmus kísértete járta be Európát.
A diktatúrákba ütköző ellenállás megformálta ugyan a liberalizmus eszméjét, de ez a kényelmes létforma már nem hozta vissza hozzánk a vallást. A kommunizmusban való hitet a nihil váltotta fel.
Lenin családrombolása következtében eltűnt az apai tekintély. A kétkeresős családmodell eleinte nem hagyta még szoptatni sem a munkásnőket, a szülést követő hat hét után mentek vissza a gyárakba dolgozni.
Az asszonyok lázadása azonban azóta nem az anyaságról, a családról, hanem a karriervágyról szól. Az apa manapság pedig néha nem más, mint donor. A tanárokat sem kímélte a kommunizmus. Az alulfizetett népszolgáknak nem kellett túlságosan okosaknak lenniük, hiszen akkor átlátták volna, hogy milyen tananyaggal mérgezik az ifjúság fejlődő tudatát.
Nemcsak a társadalom-, a természettudományokba is belopódzott a marxizmus. Az orvosi tekintély letiprásával először Sztálin próbálkozott. Az igazán tehetségesek a gulágon végezték, hiszen a tudományos élet igen alacsonyra helyezte az ideológiai üvegplafont. Hruscsovék azonban rájöttek, hogy ez hosszú távon nem járható út és a keleti blokk országai kiegyeztek az orvosok megmentésében.
Igaz, hogy Magyarországon a jövedelmi viszonyaikat nagyban befolyásolta az, hogy hálapénzes vagy nem hálapénzes szakirányt választottak. Megalázó módon egészíttették ki a betegekkel az orvosaink bérét. Ennek ellenére a tekintélyük fennmaradt mind a városainkban, mind a falvainkban, mert az össztársadalomnak ez volt az egészséges érdeke.
Ahogyan a nyolcvanas években a gimnáziumunk legjobb tanulói orvosi, úgy a kilencvenes években már közgazdasági egyetemre jelentkeztek. Kezdett megnyirbálódni az egészségügyi szakdolgozók hivatásának becsülete, ezzel együtt kezdett eltűnni az utolsó fennmaradt tekintély.
Jöttek az erkölcsöt tudatosan romboló frázisok, miszerint aki sebész lesz, az a szadizmusát éli ki a szakmájában. A kórbonctanász egyenesen nekrofil. A pszichiátert és a betegét pedig csak akkor tudjuk megkülönböztetni egymástól, ha látjuk, melyikük felé nyílik a fiók. Tóth Ilonka medika mártírhaláláról a kilencvenes évekig csak suttogni lehetett, de utána is nehéz volt olyan közeget találni, ahol ne tette volna fel valaki a kérdést: biztos, hogy nem gyilkos?
Amit a kommunizmusban és a szocializmusban a hátunkon átmenekítettünk, arról gondoskodott a balliberalizmus. A vallás sokaknál divathóbort lett, a család pedig szükséges rossz a gyermek szobatisztaságáig, jó esetben első osztályos koráig. A tanárt pedig akár meg is verheti az iskolatáska súlyát nehezen viselő gyermek, ha éppen aznap rossz hangulata van.
Mára az orvos tisztelete sem annyira fontos, hiszen az ismeretei az internet tudásbázisával helyettesíthetők. Így jutottunk el ahhoz, amin gyermekként még csak nevettünk. „Diktál a beteg, írja a doktor”, de csak azért, mert receptet egyelőre csak ők írhatnak fel.
Éppen ezért szeretném megköszönni azoknak az egészségügyi szakdolgozóknak az áldozatos munkáját, akik a külföldi magasabb fizetés és olykor a jobb technikai feltételek végett sem hagytak minket cserben, hanem élő fáklyákként vigyáznak a testi és lelki egészségünkre.
Innen üzenem minden külföldön élő magyar orvos barátomnak, hogy Magyarország hazavár! Egyre többen térnek haza, mert itthon boldogabbak.
A szerző jogász-pszichológus