A Magyar Nemzeti Bank és az Európai Unió előrejelzése szerint a magyar gazdaság reálnövekedése 2017-ben meghaladta a 4 százalékos szintet. Hasonló eredmény várható 2018-ra is. Bár ez a teljesítmény belföldi viszonylatban átlagon felüli, hiszen több mint tíz éve nem láttunk ilyen értékeket.
Az euróövezet örömmel venné a 2,5 százalékos növekedési rátát. A kelet-közép-európai régió országai visszatértek arra a konvergenciaútra, amelyet tíz évvel ezelőtt el kellett hagyniuk a globális pénzügyi és gazdasági krízis miatt. Ebben jelentős szerepük volt a fejlesztési célú EU-forrásoknak és a robusztus német konjunktúrának.
A szomszédos Romániának különösen nagy mennyiségű forrás jutott, aminek meg is lett az eredménye. A nyolcszázalékos reálgazdasági növekedés az elmúlt évben már aggodalomra késztetett egyes szakembereket, mondván, hogy ez a tempó nem tartható fenn huzamosabb ideig. A V4-ek országai is átlagon felül teljesítettek. Rá kell világítani az adott körülményekre és a stratégiai lépésekre, amelyek különösen a 2008–2009-es pénzügyi és gazdasági válság után váltak szükségessé.
A körülmények közül továbbra is az ország adósságállománya a fő téma. Nem mintha újra adósságcsapdába kerültünk volna, hanem azért, mert meg kell őrizni azt a pénzügyi stabilitást, amelyet a két utolsó kormányciklusban elértünk. Az MNB elnöke egy 2011-ben megjelent tanulmányában a következőket írta: „Ahhoz, hogy a magyar gazdaság újra talpra álljon, szükséges a makrogazdasági stabilitás megteremtése, aminek elengedhetetlen része az eladósodás csökkenő pályára helyezése. Fontos lépés ez Magyarország versenyképességének javítása érdekében és a megfelelő vállalkozási környezet kialakításában.”
A fenti kijelentést úgy is lehetne értelmezni, hogy a célkitűzés nem annyira azért volt fontos, hogy megint élharcosok legyünk, hanem azért, hogy megmaradjunk. A nemzetközi szervezetek továbbra is nagyon odafigyelnek az ország közgazdasági adataira, miután megvívtuk a szabadságharcot pár évvel ezelőtt a Nemzetközi Valutaalappal. Húszmilliárd euró hitelt törlesztett az ország még az előző kormányciklusban. Az államadósság csökkentésének azonban meglett az ára.
A nem mindenki számára népszerű, 2010-től bevezetett teherviselő válságadók mellett több állami intézmény nem kapta meg azokat a juttatásokat, amelyekre szükség lett volna. A beruházások is vissza lettek fogva, az állam ugyanakkor tehermentesítette az önkormányzatokat az adósságcsapdától, és korlátok közzé fogta a további önkormányzati költségvetést.
Ezekkel az intézkedésekkel viszont sikerült a közgazdasági és pénzügyi helyzetet olyannyira stabilizálni, hogy még a lassan reagáló nemzetközi minősítő intézmények is újra besorolták Magyarországot a befektetésre érdemes kategóriába. Ez a fordulat segítette elő a kedvezőbb államfinanszírozást és a külföldi befektetők érdeklődését. 2014 óta a forint devizaárfolyama stabilizálódott, a dollárral szemben az utóbbi időben megerősödött euróhoz képest is. Mindezek ellenére mindig fontos kérdés marad, hogy mit lehet tenni a további növekedés érdekében a költségvetési hiány emelése nélkül.
A következő feladat a hazai gazdaságpolitika további fő irányának megjelölése és a kivitelezéshez szükséges stratégiai lépések megtétele.
A 2014–2018-as ciklusban kezdődött azoknak a szerkezeti reformoknak a kivitelezése, amelyek hosszabb távú kihatással lesznek a gazdaságra. Ilyen az építő- és feldolgozóipar, a kereskedelem, a gépjármű- és információs technika. Ezek a szektorok serkentik a gazdaság többi részét. Az említett iparágak a hazai terméknek a kétharmadát adják.
Az export 80 százalékát nagyvállalatok, 20 százalékát a kis- és középvállalkozások (kkv) termelik meg. Csehország kiegyensúlyozottabb, Lengyelországban a kkv-vállalatok dominálnak, akárcsak Németországban. A strukturális összehasonlításból egyértelműen kiderül, hogy a rendszerváltás privatizációs hullámában a magyar kkv-szektor jó része eltűnt, és helyükbe multinacionális cégek léptek. Ezzel komoly függőségi viszonyba került a magyar gazdaság. Hosszabb távon megfelelő politikai stratégiával még van lehetőség a függő viszony enyhítésére.
A feladatok ismertek. Az állami elvonások 2010 után reformszándékúak voltak, de ugyancsak hozzájárultak a költségvetési konszolidációhoz. Most jelentős bővítésekre van szükség. Az oktatás már kapott újabb forrásokat, és továbbiak is várhatók. A képzés minősége nem elhanyagolható, de azt is figyelembe kell venni, hogy a végzett fiatalok megfelelő munkahelyhez jussanak. Tehát emellett a gazdaság tartós növekedése is fontos szempont.
Hasonló kihívások előtt állnak mind az állami, mind a privát irányítású intézmények. A kutatásra, innovációra és a digitalizációra még nagyobb forrásokat kell betervezni, hiszen lényegében az ország versenyképességéről van szó. Ugyanakkor a hazai vállalatoknak szerényebb források állnak rendelkezésükre, mint a külföldieknek.
Vita tárgya a bérpolitika is. A válságkezelési ciklusban, 2010–2014 között ez visszafogott volt, de azóta folyamatos reálbéremelésekről beszélhetünk. Ennek ellenére tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy óriási kihívások előtt áll az ország a bérfelzárkózásban, hogy vissza lehessen fogni a képzett munkaerő elvándorlását.
A rezsicsökkentés ugyan elég jelentősen mérsékelte a fogyasztók terheit az elmúlt években, de az elvándorlást ezzel nem lehet megállítani. Az említett hosszabb távú kormánycélkitűzések mellett azt is figyelembe kell venni, hogy még mindig a mezőgazdaság és az ipar hozzák az évi termelés jó részét. Nélkülük nincs gazdasági növekedés.
Kétségtelen, az EU-kohéziós forrásai is jelentős mértékben hozzájárultak a növekedéshez az utóbbi években. Felmerül a kérdés, hogy mire számíthat az ország 2020 után, az EU következő költségvetési ciklusában? Nagy-Britannia kilépése az EU-ból 12-14 milliárd euróval kevesebb forrást jelent Brüsszelnek évente.
Ez az összeg nagyjából megfelel annak, amit Lengyelország és Románia kapott 2016-ban. A nettó befizető országoknak, Németországgal az élen jól meg kell gondolniuk, hogy milyen mértékű forráscsökkentést fognak hozni. Miután az új EU-tagállamok, különösen a V4-ek már komoly gazdasági érdekeket képviselnek, leginkább arra lehet számítani, hogy az EU-n belüli szerkezeti reformok fogják lehetővé tenni a források átcsoportosítását a közép-európai régió javára. Itt még a politika is befolyásolhatja a döntést, de remélhetőleg ez nem fog bekövetkezni.
A szerző pénzintézeti elemző