Ünnepi, évzáró rorátéra gyülekeztek a hívek. Nem csak a múltból a modern világban itt felejtett, egy-két tucatnyi ember ült be a zord hajnalon a padsorokba, mint rendesen, csengő hanggal, vidáman, az álmosság fátylát letépve érkeztek tömött sorokban a katolikus iskola növendékei is.
Szívmelengető zsibongás hullámzott az ódon falak között, tisztán, de aznap talán már fölösleges figyelmeztetéssel szólt az ének: az emberek, a gyerekemberek is felébredtek már mély álmukból. A pap a szent családról beszélt, nem prédikálva, hanem szívből szólóan, a gyerekek érdeklődését kiérdemelve. Megidézte Máriát és Józsefet, a nevelő-, valamint az Istent mint természet szerinti atyát, mily aggodalmas várakozással készülődtek a gyermek Jézus megszületésére. Az ő életükben Jézus volt a legnagyobb ajándék. Higgyétek el, bizonygatta, a ti szüleiteknek is az a legszebb karácsonyi ajándék, ha szenteste átölelitek őket, s a fülükbe súgjátok: szeretlek, anya, szeretlek, apa. Elérte célját, a kisiskolások megsejtettek valamit az élet nagy dolgaiból, édes, szemérmes mosollyal fordultak egymáshoz.
A meghitt pillanatban az egyik kislány váratlanul sírva fakadt. Nem volt nehéz a lelkébe látni, az facsarta a szívét, hogyan mondhatná ő anyának és apának egyszerre, hogy szeretlek, amikor az ő életében vagy anya, vagy apa van. Gyermeki hittel talán még vádolta is magát, talán éppen ő az oka annak, hogy nincs együtt anya és apa, mert nem mondta nekik a nyakukba csimpaszkodva, hogy szereti őket. A tanító néni megvigasztalta, a könnyei gyorsan felszáradtak, újra derű töltötte el az istenházát, az Ige azonban szótlanul is kimondatott.
Felhalmozhatjuk a világ minden kincsét, de ha szeretet nincs bennünk, mit sem érünk.
Szeretetet, persze, adhat külön anya, külön apa, akár többet is, mint együtt – kivételes esetekben. Ám a sok esendő embert együttesen, úgymond társadalommá összeállva nem ez jellemzi. Külön-külön sokkal sebezhetőbbek vagyunk, és kiváltképp sebezhető a gyermek, ha anya és apa nincs együtt.
A lelke mélyén minden ember tudja ezt, még az is, aki tagadja, hogy lenne lelke, és az életét az önzésre tette fel, hát még az, aki csak megbotlott, s úgy érzi, nincs ereje felegyenesedni. Szeressük egymást testünk, lelkünk örömére, nagy boldogságban, de szeressük egymást gyarlóságainkkal együtt is. Ha egymásért, úgy hisszük, már nem is menne, hát a gyerekeinkért. Mert ők belőlünk vannak, s ha mi nem leszünk, ők lépnek a helyünkre, de ha ehhez nem adunk nekik erőt, akkor a mi életünk is hiábavaló, emlékezetünkre átok hull.
Várakozásra, készenlétre int a hajnali harangszó, ne legyünk restek meghallani hívó szavát. Ha ápoljuk, ha adunk időt neki, lelkünk megnyílik, s megsúgja, hogyan, merre tovább.
Itt a karácsony, a szent család oltalmába fogadott valamennyi család ünnepe.
Ne könny fakadjon, hanem szeretet áradjon. Ha felnövünk, elmélkedve, számot vetve, kijárva az élet iskoláját, törvényeit bőrünkön megtapasztalva újra csak arra jutunk, amit a gyermeki szív ajándékul kapva ösztönösen tud és érez, megbántódva szavak nélkül is kimutatni képes.
A szeretet nem csupán elsajátított hit, nem csupán vak remény, jól tudjuk, több azoknál.
A szeretet a legnagyobb.