Több mint fél éve, 2017 novembere óta vita folyik a Magyar Időkben Kinek a kulturális diktatúrája? címmel. A sorozatot Szakács Árpád újságíró indította.
A bevezető cikkben – amelyet további részek és a magyar kulturális élet, valamint a média ismert alakjainak (Orbán János Dénes, Prőhle Gergely, Szentesi Zöldi László, Szentmártoni János stb.) hozzászólása követett – így írt: „Nézzük meg a legfontosabb területeket, ahol tökélyre vitték a kulturális diktatúrát. A filmes világ, a filmipar hetvenéves balliberális dominanciája unásig ismert közhely, kár is szót vesztegetni rá. Havonta ömlenek a milliárdok, a balliberális holdudvar több ezer hangadóját tartják el ebből a költségvetésből. A magyar nemzeti múlt, a magyar nemzeti büszkeség témakörébe tartozó alkotások tabunak számítanak.”
A gondolatsor másik eleme, hogy a különféle művészeti területeken tevékenykedő balliberális szerzők, közéleti szereplők és témáik felülreprezentáltak a jobbkonzervatív alkotókkal szemben, vagyis több lehetőséget kapnak, nagyobb reklámot, az anyagi források is inkább őket találják meg. Állításuk szerint azonban mégis állandó rettegésben élnek. Rengeteg félnivalójuk van, s a juttatások, a szabadon alkotás ellenére telekürtölik a világot azzal, hogy Magyarország antidemokratikus, kirekesztő, élhetetlen hely.
A vitát többen időszerűnek és szükségesnek tartják, mások inkább békülést maszatolnának; úgy tűnik, pillanatnyi státusuknak megfelelően foglalnak állást. A jobboldali művészmasszában más elégedetlenek is találhatók, akik úgy érzik, nem tudják kifutni magukat. Az elsődleges sértettek közül (értsd: akik jelenleg valamennyire kiélhetik tehetségüket idehaza) jó néhányan igenlik a teóriát, miközben talán maguknak sem vallják be, hogy a balliberális tanokba belenőve, a keresztényi megbocsátás jegyében olykor ők sem utasították vissza a fent említett udvarból érkező előnyöket (értsd: gombokat).
A másodlagos sértettek, akik nem kerülhettek megfelelő közelségbe a húsos fazékhoz, és szinte átálltak már, tovább ostorozzák a sajátjaikat, s védelmükbe veszik a magasabb rendűnek vélt, szélsőliberális énekkart. Az újságok hasábjain finomított véleményt, csinosított háttértudást villantanak a szerzők, a kocsmaasztaloknál viszont röpködnek a férfias b…egek, és göndörödnek a történetek, kinek miféle sérelme volt/van, amiért mélységesen kiábrándult a nemzeti iránymutatókból.
Ismert képzőművész, színész, író, kutató, zenész, innovátor, meg nem értett zseni kapaszkodik egymásba, s véresre vakarja az orrán csücsülő pattanást, ami megfelelő figyelemeltereléssel – pökhendien azt mondhatnánk: jelentős művek alkotásával; szerényebben: egymás segítésével, netán a hazaszeretet kinyilvánításával – rég orvosolhatóvá válhatott volna. A véleményalkotók között elvétve található nő (Ács Margit, Mezey Katalin); ők a gondoskodói attitűdbe simulva becsülettel védték/cáfolták az elhangzott vádakat.
E sorok olvastán a férfiak most nyilván felciccennek, és egy unott lefeministázással elkönyvelik, mi végre született e hozzászólás. S valóban: mi végre?
Először is azért, mert egy vitaindító cikk inspirálta, amely reményt ad arra, hogy más kapcsolódó témák (a nem genderközpontú, jobb elnevezés híján: konzervatív, hétköznapi női kérdések) részére is lehet pálya a médiában, illetve a közbeszédben. Másfelől az érzés meghatározására, amit az olvasók és a hozzászóló férfiak közül többen érezhettek, amikor a vitaindító cikk szembesítette őket azzal, hogy háttérbe szorított emberek ők, és méltánytalan, hogy csupán másodrendűek lehetnek a szakmájukban.
Nos, íme a kulcsszó. Másodrendű.
A nők történetének vonatkozó fejezeteinek idézése helyett ezúttal elegendő az említett érzés fölelevenítése az urakban. Akik oldaliságtól és sértettségtől függetlenül többnyire egymás között beszélik meg az eseményeket, a nyilvánosság előtt magukban vitáznak, örülnek, bánkódnak. A médiumok oltárainál véleményformáló nőt alig találunk (a hírolvasó, moderátor, háziasszony vagy a csacsogó csalinak szánt kereskedelmi műsorvezetőnő nem tévesztendő össze a hiteles férfi csúcsszereplővel), olyan nőt pedig végképp keveset, aki tud, mer és lehetősége is van érdemben hozzászólni. Ilyenformán jól látszik, hogy az életvilágban, azon belül a publicus maximus színe előtt megjelenő hermeneutikai diskurzusok többsége férfikompetenciára kiterjesztett tartalmat képviselnek. A megszólaló kinyilvánítja szakértelmét; tét a tekintély, a pozíció, a haszon, a befolyás vagy egyéb szimbolikus előny megszerzése.
A véleményformálás továbbra is férfihatalmi privilégiumnak számít. Társadalmi szinten a női megszólalás elfogadottsága deklaráltan alacsonyabb, illetve a hallgatóság részéről jóval kisebb a követési hajlandóság, mint a férfiszónokok vagy -közszereplők esetében. Lásd a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2016-ban közzétett kutatási eredményeit, amely szerint: „A kommunikátorok nemi megoszlása mellett vizsgáltuk a stúdióba interjúra meghívott szakértők nemi összetételét is. Arra kerestünk választ, hogy a szerkesztők inkább a női vagy a férfi interjúalanyok megszólaltatását preferálják. Általánosságban elmondható, hogy a férfiakra a nőknél 2,6-szer nagyobb eséllyel esett a médiumok választása.”
S hogy ez miért problémás? Például azért, mert a közéleti megnyilvánulások, kulturális események, viták alkalmasak az életminőséget instruáló iránymutatásra, nemritkán politikai befolyásgyakorlásra, de társadalmi vagy nemi csoportok szövetkezésére, elhatárolódására és viszonyuk meghatározására is. Nem mindegy tehát, ilyen alkalmakkor a nemek milyen arányban érvényesíthetik nézeteiket. Szinte hallani a kiigazítást: demokrácia uralkodik a világ e kicsinyke szegletében, amelyben a nemi hierarchia ismeretlen fogalom, s a hölgyeknek ugyanúgy joguk van hallatni hangjukat, mint a férfiembereknek. Ráadásnak érkezik a macsó iránymutatás: tessen próbálkozni, kiküzdeni a minőségi figyelmet, ne csak a pattanásokat púderezni!
Hát, valahogy így, pökhendi módon.
De emlékeztetőül: e hozzászólás nem a feminizmus túlkapásainak vagy a szélsőséges genderideológia követésének végterméke, s a női kvóta bevezetését sem szorgalmazza, de nem is férfi és nő civódásáról, szerelméről és szükséges összefogásáról szól. Nem. Mindössze az érzésről: milyen másodrendűnek lenni.
Ez esetben harmadrendűnek.
A szerző író, kulturális antropológus
