Évek óta azon kínlódnak az Orbán-kormány ellenfelei, hogy rájöjjenek, minek köszönheti Orbán Viktor a tartós politikai sikereit.
Volt itt már mindenféle ötlet, próbálkozás, „nagy” és „vékony” elmélet, de valójában bosszúlihegést lehet hallani, különböző elmeállapotú politikai billogozóemberek gyűlölettirádái guanóként vastagodnak a közéletre, és leleplezésnek álcázott folyamatos uszítást érzékel a polgár mindenfelé. Ráadásul a világmozgások erősen befolyásolják az itthoni fejleményeket, s amit még élő magyar nem látott, egy magyar politikus, Orbán Viktor külföldi mozgása érdemben befolyásolja az európai nagypolitika alakulását. Szögezzük le az első tanulságot: a nap végén sosem a vélemények, hanem csakis a teljesítmény és az eredmények számítanak. A gyűlölet nem teljesítmény, a politikában luxus gyűlölködni.
a politika legelső kérdése
A sikeres politika végső titka, hogy ki képes a politikai közösség egyben tartását biztosítani. Ez a politika legelső kérdése. Hogy mekkora egy politikai közösség? A történelem eddig a városállami, a birodalmi és a nemzetállami méreteket ismerte. Mire építhet egy politikus? Szokásokra, meglévő intézményekre és az előre gondolkodásra a közös célok kitűzésében.
A szokások valójában egy közösség kiérlelt, kiszenvedett tapasztalatainak cselekvést szabályozó, átadható hagyománykészlete, amelynek elő kell segítenie a rend és biztonság kialakítását érzelmi értelemben is. Lehetővé teszi a mindennapok minél olajozottabb végigvitelét, az élet anyagi és lelki – akarati értelemben vett – fenntartását.
Természeti korlátja van, hogy mekkora lehet egy politikai közösség. Ahogy egy embernek limitált a telefonszámlistája, egy közösségnek is megvannak a határai. Utópia, azaz – a jelenlegi – emberi természettel szemben áll, ha valaki globális államban vagy birodalmi integrációban gondolkodik. Nincs kultúrákon átívelő politikai integráció. Ha volna, akkor kultúra se volna többé, csak hagyományaitól megfosztott, klisékből álló civilizáció.
A liberálisok mértéket veszítettek az egyén izolálásában. Mivel is kezdődött a liberalizmus? A despotizmus elleni fellépéssel. Minek a jegyében? Új hazafias közösség megteremtése nevében, amit köztársaságnak – közös ügyek államának – neveztek el. Ebből a patriotizmusból nőtt ki a nemzetállam tana és politikája.
A testvériség jelszava volt hivatva egyben tartani a szabad és egyenlő emberek köztársaságát. A demokráciát alig vagy egyáltalán nem emlegették. A nemzetek kialakulása gazdaságilag, kulturálisan, politikailag észszerű volt.
A nemzeti eszme összetartó erő, de nemcsak érzelmileg, hanem társadalmilag is. A szokásokat inkább védte, mint fölszámolta, de a kibontakozó modernség fokozatosan a tradíciók ellen fordult. Emiatt egyre védtelenebbé és kiszolgáltatottabbá vált az egyén. Kialakult a gyökértelen tömegember, amely tanácstalanságában bármilyen politikai célhoz képes csatlakozni. Legyen az internacionalista kommunizmus vagy a nemzeti és faji alapon szerveződő nácizmus.
Valamilyen oknál fogva a két radikalizmus közül csak az utóbbit tették meg bűnbaknak a két világháború kirobbanásáért. Ahogy Adolf Hitler máig az ősgonosz megtestesítője, a nemzetállam lett a politikai bűnbakja a modern világégéseknek és a kollektivista társadalmaknak.
De mit kapott a gyökértelen modern ember a pusztulásra ítélt – vérségi alapú, vallási, lokális, tradicionális – közösségek helyett? Felfokozott tudatú egyéni autonómiát, nárcizmust, elkülönülést a többi embertől, akikkel négyévente demokratikus szavazáson keresztül alkothat virtuális közösséget. Közben a globális gazdaság révén a nyugati ember egyre jobban élt a második világháború után, a tömegfogyasztás sosem látott mértéket öltött. Mindenki világpolgár lett, a lehetőségek végtelenek, ami pedig ellenáll ennek a folyamatnak – például a természet vagy a (gyakran szakrális) tradíciók –, azt rossznak, elavultnak, sőt megvetendőnek nyilvánították.
Az egyén jogai felülírnak minden más intézményes lehetőséget, morális megfontolást, például az egyén szabadsága fölötte áll a kötelesség teljesítésének. Steven Pinker Az erőszak alkonya című, éppen ügyeletes liberális bestsellere szerint azért lett békésebb a világ, mert társadalmi szerződésen alapuló központi hatalom van, a kereskedelem finomítja az emberi együttélés formáit, a kozmopolita tendenciák elősegítik az emberek nyitottabbá válását, illetve – a felvilágosodás visszatérő ígérete szerint – az emberek egyre inkább felismerik az erőszak hiábavalóságát.
Vagyis a liberális felfogás szerint az emberiség faji közössége nyújt végső biztonságot és védelmet. Holott csak a relatív jólét és a technológia kiszámíthatósága láttatja az embert békésebbnek. A rutin azonban bármikor átcsaphat vad öldöklésbe, mert az emberi természet nem változott meg.
A baloldal újraébredő optimizmusa az emberi természet mibenlétéről csupán azt jelenti, hogy összetévesztik az emberi természetet az ember által létrehozott mechanikus folyamatokkal, valamint a természeti erővel felruházott technológiával és intézményekkel, amelyek végül is bürokratikus hínárba vezetik az embereket. Eddig egy másik emberrel küzdöttek, most intézményekkel, procedúrákkal, technológiai virtualitásokkal, röviden: már nem tudják, ki az ellenség. Nem az erőszakra való hajlam csökkent, hanem a célpont, akire irányulhatna.
Továbbá lehet, hogy a háborúk száma és intenzitása az elmúlt évtizedekben csökkent az emberek között, de vajon a természetet megkérdezte már valaki? Az emberiség jelenleg soha nem látott háborúban áll a természettel. Vajon ennek a háborúnak mekkora a veszteségi rátája? Vagy ez nem háború? Erőszakos is és háború is. Az emberiséget ez a háború tartja egyben a kényelme és a jóléte fenntartása érdekében.
A közös étkezés intézménye
A jelenlegi európai politikai változásokat övező tévedések forrása sokféle. Az egyik, hogy a modern amerikai kísérlet motivációját automatikusan rávetítették az európaiak történelmi tapasztalatára. Egyértelmű, hogy az amerikai kísérlet arra irányul, vajon lehetséges-e meghaladni a faji vagy törzsi hovatartozás közösségszervező erejét. Lehetséges-e elvi-intézményes megoldásokkal olyan alkotmányos rendet kialakítani, melyben a jogé és nem a politikáé a végső szó.
Európában összekeverik ezt az amerikai kísérletet, amely a rabszolgatartás gyökeréig nyúlik vissza, az európai természetjogi gondolkodás kezdetéhez visszamenő kérdésekig: lehetséges-e kollektív identitás? Vagy csak individuális akaratok integrálásából előálló ideiglenes politikai akaratok és egységek léteznek? Az amerikai szuverenitás lényege a maguk által kialakított politikai vallásban gyökerezik, melyet az amerikai alkotmány testesít meg mint egyfajta politikai biblia.
Európában ezzel mostanában az Európai Unió próbálkozik, de nem tud mit kezdeni a szuverenitás forrásával: a nemzetek saját alkotmányos berendezkedésével. Az integráció hívei mondhatják, hogy „európai értékek” meg „aláírt egyezmények diktálják” a nemzetállami szuverenitás fokozatos lebontását (valójában a haladás anonim, fátumszerű eszméjét prédikálják), egyre jobban elbizonytalanítják az európai közösségek összetartó erejét, amely eddig képes volt nemzeti büszkeséget kölcsönözni az európai népeknek a gazdasági, társadalmi és politikai kihívásokkal szemben.
Van egy klasszikus európai intézmény, amely a közösség kialakítását szolgálja: a közös étkezés. Arisztotelész írja: „A közös étkezés intézményére nézve is mindenki egyetért abban, hogy előnyös dolog, ha ez megvan a helyesen szervezett városállamokban; hogy miért csatlakozunk mi is ehhez a véleményhez, majd később fejtjük ki. Ebben valamennyi polgárnak részt kell vennie, ámde a szegény embereknek a magukéból nem volna könnyű beszolgáltatni a kiszabott illetményt, s amellett még családjuk többi tagját is eltartani. Ezenkívül még az isteneknek járó áldozatok is az egész városállamot közösen terhelik.”
A közös étkezés közösség- és hatalomképző erejét végig láthatjuk a történelmünkben az antik lakomáktól kezdődően a bibliai utolsó vacsorán át egészen a mai céges vacsorákig bezárólag. A közhatalom keletkezésének egyik szimbóluma a közös étkezés, az összetartozók közös asztalnál foglalnak helyet, akár saját pénzbeli hozzájárulásukkal.
Mi a szuverenitás?
Amikor szuverenitásról beszélünk, a hatalom végső szerkezetét, összetételét vizsgáljuk. Bertrand de Jouvenel szerint a szuverenitás „egy társadalomban a végső parancs kiadásának a joga”, Arthur Schopenhaurrel szólva „a legfelső akarat”. A középkor, amely nem volt „sötét”, az isteni szuverenitás elvét vallotta, és alapot adott a törvényhozásra és a viselkedési szabályok megváltoztatására. Törvények és szokások. Minden hatalom alapjai. Páduai Marsilius volt az első még Niccoló Machiavelli előtt, aki kimondta, hogy a törvényhozás az emberiség egészét illeti.
Megjelent a népszuverenitás eszméje, miszerint minden hatalom nem Istentől, hanem a néptől származik. Ezt vitte tovább a demokratikus népszuverenitás eszméje, amely pont olyan abszolút szuverenitásban gondolkodott, mint a középkori isteni szuverenitás, de most a demokratikus úton kialakított, úgynevezett általános akarat gyakorolja a legfőbb hatalmat.
E koncepció bírálói sokszor elmondták már, hogy fikció mind a népakarat, mind az általános akarat eszméje. A hatalom hierarchikussága nem szüntethető meg, ahogy egy hadseregé, egyetemi előmenetelé vagy az egyházi státuszoké sem. A politika – a hatalom – demokratizálható jogi, de kulturális értelemben aligha. Ehhez más ember, más közösségek kellenének. Ha a hatalmat megosztják, korlátozzák, az elvileg lehet jó, de egy konkrét esetben hatalmas károkat okozhat.
A szuverenitás azért vita tárgya, mert állandóan leleplezi a liberális politikafelfogás tarthatatlanságát: a hatalom, ezen belül is a parancskiadás kiiktathatatlanul alá-fölérendeltséget idéz elő, az egyenlőség a politikában megvalósíthatatlan. Hiába szekularizálta a modernség a középkori, vallási fogalmakat, a tartalmuk ellenáll a kiüresítésüknek.
Ha a szuverenitás a legfőbb döntési hatalom, akkor azt valakinek gyakorolnia kell. Akik a nemzeti szuverenitást megszüntetendőnek tartják, azok csupán azt állítják, hogy a legfőbb hatalmat másoknak és máshol kell gyakorolni – Istennek, az EU-nak vagy az Egyesült Államoknak. Persze vannak radikális felvilágosultak, akik a hatalmat „szétoszthatónak” hiszik a „felvilágosult”, önigazgató egyének között, de ez komolytalan. Vagyis aki a nemzetállami szuverenitást nem akarja, az valamilyen más hatalmi központban gondolkodik. Így marad az a kérdés, hogy mennyi maradjon nemzetállami döntésen belül és mit lehet közösségivé tenni az Európai Unióban vagy világméretekben.
A balos-liberális-zöld erők legszívesebben mindent kivennének a nemzeti szuverenitás alól, míg az európai konzervatív erők megálljt akarnak parancsolni a lopakodó szuverenitásáthelyező folyamatoknak, melynek része a tudatos migránsbetelepítési politika is.
Aki szorgalmazza a tömeges migránsbefogadást, az gazdaságilag lehet haszonszerző, politikailag viszont tudatosan szét akarja verni az európai közösségek összetartó erejét, szokásait, hagyományait. Helyette semmit nem tudnak ajánlani, csupán jólétet és örök békét.
Ezt már ismerjük, s kérdezzük, még hány újradobásra tartanak igényt a világpolgárok, legyenek ők kommunisták vagy liberális polgárok, akiket saját személyiségükön kívül aligha érdekel bármi más is? A szuverenitás azt fejezi ki, hogy kinek a joga a végső szó kimondása.
A régi és mai internacionalisták, globalisták és az integráció hívei mind azt hirdetik – nyíltan vagy burkoltan –, hogy a végső döntéseknek valamilyen birodalmi szuperagyban kell megtörténniük. Aki azt hiszi, hogy ez lehetséges, az még nem nézett szembe néhány súlyos dilemmával. Az egyik, hogy a vezetést sose tudja semmilyen technokrata testület elvégezni, mindig „fejedelmekre”, valódi politikai vezetőkre van szükség, akik képesek vezetni valódi, nem virtuális közösségeket.
A másik, hogy minden közösség kényes egyensúlyon alapszik a vezetők és vezetettek, a gazdagok vagy elit és a szegények vagy követők között. Aki ezt az egységet meg akarja bontani, akár elitista, akár radikális demokrata érveléssel, az nem fogja fel a politika alapkérdését: a közös politikai célok, nem pedig a morál, a jog, a pénz vagy a kultúra tartja egyben a politikai közösséget. Az utóbbiak politikai szempontból csupán eszközök.
A szerző politikai filozófus, egyetemi tanár
