Ami az elmúlt napokban történt a magyar parlamentben és a Kossuth téren, több okból is intő jel a magyar demokrácia és a nemzeti szuverenitás szempontjából. Egyrészt valószínű, hogy gondosan – részben külföldön – felkészített és kiképzett emberek is részt vettek abban a kiterjedt akcióban, amelynek célja a kormányerők, illetve az alkotmányos rendszert védő intézmények provokálása.
Sok hasonlóság van a káoszpolitikai módszerekben. Amiként például Macedóniában is tartottak aktivistaképzéseket vagy Ukrajnában is képeztek ki provokátorcsoportokat, úgy sajtóértesülések szerint Magyarországon is tartottak titokban polgári engedetlenségi képzést radikális aktivistáknak a Civil Kollégium Alapítvány kunbábonyi központjában. Korábban a szerbiai és magyarországi tüntetéseknél is próbáltak azzal tompítani, hogy ez elsősorban „a fiatalok” rendszerellenes tüntetése, de a szlogenek is sokszor hasonlók. Alekszandar Vucsics és Donald Trump is megkapta, hogy „Nem az én elnököm”, vagy „Orbanisztán nem az én országom”, de a „Vucsics tolvaj!” jelszó is ismerős lehet sokaknak a hazai tüntetésekről, amiként Orbán és Vucsics is néha Putyin-bérencnek van láttatva.
A Soros-eszköztár, amiként azt például Macedóniában és Ukrajnában láthattuk, szélesnek mondható a titkosszolgálatokkal való összejátszástól egészen a parlamenti, akár utcai erőszak alkalmazásáig.
Másrészt éppen Macedónia a példa arra, hogy egy akár évtizedek óta stabil jobbközép kormány is megbuktatható a legsötétebb módszerekkel. A macedón jobboldal öt választást is megnyert, de 2015 februárjában – az európai migrációs válság kezdeti kulcsszakaszában – a baloldal vezetője a nyilvánosság előtt egy állítólagos extitkosszolga hanganyagával próbálta kompromittálni, lejáratni a kormányt, és a kezdetben békés tüntetések 2016-ban már erőszakossá váltak, 2017 tavaszán pedig a Soros szervezetei által is organizált tüntetők a fölhergelt légkörben betörtek a macedón parlamentbe és rátámadtak képviselőkre.
E helyütt megjegyzendő, hogy a Szlobodan Milosevics megdöntésében főszerepet vivő Otpor! (Ellenállás) nevű szervezet sikerén felbuzdulva az a kényszerképzet alakult ki a káoszban érdekeltekben, hogy a kimunkált demokráciarecept adott, már csak alkalmazni kell. Az öntelt demokráciacsinálók és a játékos hobbiforradalmárok pedig okulhatnak Karinthy Frigyes éles fricskájából, amely szerint „A diktatúra és a demokrácia között az a különbség, hogy a diktatúrában az egyik ember legyőzi, megalázza és kizsákmányolja a másikat. A demokráciában a másik ember teszi ugyanezt az egyikkel.”
Ukrajnában Soros György lényegében részesedik a kormányzati hatalomból is, és neve, illetve hálózatának befolyása fölvethető annak kapcsán is, hogy az ukrán hatóságok még néhány hónappal ezelőtt titkosszolgálati akciót hajtottak végre a beregszászi magyar konzulátuson, ahol rejtett kamerás felvételt készítettek egy állampolgári eskütételtől.
A cél mindenhol a provokálás, hol a kormányok ellen, hol pedig azokat fölhasználva próbálják megroppantani a térség államait. De idetartoznak az egyes választási kampányok befolyásolására tett kísérletek is, hiszen éppen a Fidesz volt kénytelen megtapasztalni még 2002-ben, hogy az akkori kormányváltás iránt elkötelezett Soros nyíltan a baloldalt támogatta, és még a botrányos kampánnyal súlyosbított választások után, május-júniusban is megpróbálták csírájában elfojtani a Fidesz kezdeményezését, a rohamosan terjedő polgári köröket.
A valószínűleg a külső hálózatok által is végigmérgezett politikai légkörből szinte törvényszerűen következett az Erzsébet híd elfoglalásában kicsúcsosodó elégedetlenség kialakulása, csak éppen akkor a frissen ellenzékbe kényszerült jobboldal heccelése és az úgymond „konszolidáló”, nyugodt erőként láttatott MSZP–SZDSZ győzelemhez segítése volt a cél. A 2002-ben Magyarországon lezajlott események Soros-szálainak pontos tisztázása mindmáig nem történt meg teljeskörűen.
Ami az aktualitás szempontjából intő eset: akár az Ukrajnában, akár a Macedóniában történtek, vagy akár a Romániában, Szerbiában tapasztalható Soros-kísérletek azt mutatják, hogy előbb-utóbb megjelenhet a nyílt és nyers erőszak, vagy legalábbis ennek reális lehetősége hamar közelségbe kerülhet.
Az események szításában szerep juthat a titkosszolgálatoknak, vagy mint Romániában fölmerült, a korrupcióellenes ügyészség is Soros befolyása alá kerülhet. Ez ránk nézve, de például az Egyesült Államok szempontjából is lényeges kérdés, hiszen például Románia vagy Albánia esetleges destabilizálása, az ezekben a NATO-tagországokban elért bomlasztó hatás képes növelni a további eszkaláció veszélyét is, ezt pedig a washingtoni kongresszus főleg republikánus tagjainak jelentős része is aggódva figyelheti. Ukrajna persze külön eset, amiként a még korábban NATO-csatlakozási kérelmet benyújtott Macedónia is. Viszont biztonságpolitikai tekintetben kulcsállamok.
A mostani káosz elsődleges célja az ország rossz színben történő feltüntetése, és ebben a hazai ellenzék is sajnálatos módon partnernek bizonyul. Az azonban bizonyosan kijelenthető, hogy a szűk erőszakos kisebbség mögött nincs valódi tömegbázis.
A szerző alkotmányjogász