A Magyar Idők hasábjain A Nagyvilágot is bedarálták volna címen megjelent írásomat jó néhány liberális széplélek nagyon mellre szívta, amint annak több fórumon is hangot adtak. A dolgot magánügynek tekintve eszembe sem jutott volna, hogy bármilyen módon visszavágjak, mígnem a sors különös kegyelméből bele nem botlottam a szeptember 7-i Élet és Irodalom egy nyúlfarknyi glosszájába, amely, bár szintén ellenem irányul, de messze túlmutat önmagán, ezért aztán megérdemli a nagyobb nyilvánosságot és az elmélyültebb elemzést, már csak azért is, mert a feltárási folyamat végére csattanóként egy váratlan leleplezéssel is szolgálhatok.
Elöljáróban valamit még le kell szögeznem: a szóban forgó hetilapot nem olvasom, a glosszára hiúságomat legyező foglalatosságom, a Google rólam szóló szócikkeinek böngészése közben bukkantam rá, rögtön a megjelenés másnapján.
Valakinek nagyon sürgős lehetett. Az Á. P. monogram mögött rejtőzködő glosszaíró az írásának A feljelentő címet adta, aki persze én lennék, majd szűkítve a kört – a könnyebb beazonosítás végett – a Nagyvilág orosz–francia rovatvezetőjének titulál. Szerényem megjegyzem, hogy három idegen nyelvet beszélek, de franciául egy szót sem tudok. Oroszul és németül viszont annál többet.
Miután keresetlen szavakkal leszedi a keresztvizet a Magyar Időkről és rólam, a titokzatos Á. P. rátér a lényegre, és szó szerint idézi a kormány állandó gyalázása ellenére is busásan támogatott szellemi elitre utaló alábbi mondatomat („Ha már egyszer annyit diktatúráznak, mégis jobban a körmükre kellene nézni az ilyen embereknek.”), majd így folytatja: „Mégis, mire gondol a szerző?” Egyszeriben a strasbourgi Európai Parlament előtt kezdtem magam érezni.
Mert mit is műveltek velem egy hetilapban? Valaki azzal rágalmazott meg, hogy feljelentő vagyok, holott soha életemben nem jelentettem fel senkit. Hamis információt terjesztve rólam a Nagyvilág orosz–francia rovatvezetőjének titulált, holott a német–orosz rovatot vezettem, ami ott is áll feketén-fehéren a megtámadott cikkben. Ez a valaki rosszindulattal vegyes műveletlenségből hosszú szóáradatban azon fantáziált, hogy akinek a körmére néznek, azt bíróság elé állítják, bebörtönözik, felakasztják, kivégzik vagy helikopterből hajítják ki, cirka ezer-ezerötszáz méter magasból.
Hát persze. Ezeknek mind egy srófra jár az agyuk. Akár monogram mögé rejtőznek egy hetilap revolverezőrovatában, akár a világ színe előtt grasszálnak. És ezt a srófot a rágalom, a hamis információk, a műveletlenség és a meggondolatlan halandzsa hajtja. Ez lenne ebben a glosszában az a bizonyos többlet, amely, mint cseppben a tenger, az én jelentéktelen kis afféromon messze túlmutatva egy egész világrend működésébe nyújt bepillantást.
Ezt felismerve váratlan ötletem támadt. Szóval, ha valakinek a körmére nézünk, akkor ellenőrizzük a munkáját, a tevékenységét. És meg is tettem. A körmére néztem a titokzatos Á. P.-nek. Nyomozni kezdtem utána. Nem kellett nagyon megerőltetnem magam. A Google szócikke mellékelten közölte idei munkásságának listáját is. A rám vonatkozón túl három szegényes szösszenetre futotta az erejéből, ez ugye összesen négy, és mind a négy a rágalomhadjáratok gyakorlóterepén, az Élet és Irodalom páratlan oldalán jelent meg.
A nyúlfarknyinál is nyúlfarknyibb még januárban naná, hogy Orbán Viktor magyarkodását veszi célba, amiért Bajorországban végvári kapitánynak merészelte nevezni magát. De a derék Á. P. itt is házhoz ment a pofonért. A Csínom Palkó, Csínom Jankó első sorait idézve azon humorizál, hogy a miniszterelnök legközelebb majd a csontos karabéllyal, a szép selymes lódinggal és a deli pár pisztollyal boldogítja a németeket. Szóval Á. P. nemcsak a magyar szólások, de a szavak jelentésével is hadilábon áll. A kuruc katonaénekben ugyanis dali pár pisztolyról van szó. A deli az egészen más.
A második, júliusban Kerényi Imrét támadja. A még mindig titokzatos Á. P. rendszeres olvasója lehet a Magyar Időknek. Harmadik, a többinél hosszabb és hozzáértőbb írása ugyanis S. Király Bélának a világbajnok francia labdarúgó-válogatott etnikai összetételéről szóló cikkét ekézi.
És ekkor leesett a tantusz. A francia kultúrában való jártasság leleplezte Á. P.-t, aki nem lehet más, mint Ádám Péter műfordító. Mivel ugye nem a francia rovatot vezettem, nem ismertem személyesen, de Fázsy Anikó az ő és Kiss Kornélia fordításában közölte Camus Közönyét, az eredetinek megfelelő Az idegen címen. Példás életének ez és a regényről írt tanulmánya volt az utolsó nagy vállalkozása. Bizonyára jól ismerte Ádám Péter politikai elkötelezettségét, de nem tett vele kivételt.
Egyébként pedig azt üzenem hűséges olvasónknak, Á. P.-nek, hogy Fázsy Anikó amolyan végrendelkezésként kevesebb mint két hónappal halála előtt, 2015 novemberében, nem pedig októberében közölte utolsó írását a Magyar Időkben. Ja igen, és még azt is üzenem neki, hogy jelezze, ha nem azonos önmagával, és írjon glosszát az ÉS páratlan oldalán, mondjuk a Spicli címen. Mivelhogy nyomozni merészeltem utána. Majd elolvasom a Google-on.
A szerző író, műfordító