Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés volt elnöke néhány hete Tenni a kisebbségekért címmel írt cikket a véleményrovatba. A cikkben hivatkozik a Kalmár-jelentésre, melynek kezdeményezése a szintén hivatkozott Gross-jelentés 10. évfordulója alkalmával történt. Szükségesnek érzem, hogy ennek körülményeiről, a jelenlegi kihívásokról magam is tájékoztatást adjak.
2010 és 2014 között – mint a magyar országgyűlés képviselője – tagja voltam az Európa Tanács parlamenti közgyűlésében (ETPKGY) hazánkat képviselő delegációnak. Egyik fő célom volt – ezt brassói származásom is erősíti – a nemzeti kisebbségek kérdését a politikai napirend témái közé emelni. A jelentés fő célja a kollektív jogok és az autonómia elfogadtatása volt. 2014 áprilisában az ETPKGY bizonyos módosításokkal elfogadta a javasolt határozatot (1985/2014-es határozat), amely a kollektív jogok és az autonómia terén a Gross-jelentéssel együtt ma már referenciának számít. Az említett határozatot az Európai Parlament beemelte egy 2016-ban már elfogadott határozatába, és egy másik, most készülőben is szerepelni fog.
Jelenleg ellentétes folyamatok jellemzik a nemzeti kisebbségvédelmet Európában: egyrészről ebben az évben fogadták el a Hoffmann-jelentést, mely a kisebbségi és regionális nyelvek támogatását szorgalmazza, továbbá az Európai Parlamentben a Csáky Pál képviselő úr által kezdeményezett dokumentum a kormányokat szólítja fel a nemzeti kisebbségek védelmének erősítésére.
Ugyancsak nagy előrelépést jelent a Minority SafePack sikeres aláírásgyűjtése, amely nagy lehetőségeket rejt magában. Másrészről az tapasztalható, hogy a kormányok a skót, a katalán, az ukrán válságok miatt inkább szűkíteni szeretnék ezeket a jogokat. Kimondva vagy kimondatlanul centrifugális erőnek tekintik a nemzeti kisebbségeket, és inkább ezek integrációját szorgalmazzák a többségi társadalmakba. Az EBESZ kisebbségügyi főbiztosa által a közelmúltban szervezett udinei konferencián is hangzott el ilyen jellegű kijelentés.
Magam azt vallom, hogy egyre sürgetőbb és szükségesebb egy egységes európai dokumentum elfogadása, melynek elveit az EU-tagállamok kötelesek beépíteni saját nemzetpolitikájukba. Sulykolnunk kell, hogy az EU a gyakorlatban is valósítsa meg az Európa Tanácsban (ET) kimunkált alapelveket. Az ET egy standardképző intézmény, gyakorlatilag az európai demokrácia szellemi műhelye. Az EU-nak hasznosítania kellene ezeket a kimunkált alapelveket, és politikai súlyánál fogva meg kellene követelnie tagállamaitól az ET-dokumentumokban foglalt alapelvek betartását.
Felmerül a kérdés: akarja-e az európai nemzetközi közösség a számarányában kisebbségi sorba juttatott őshonos népcsoportok jogainak kiszélesítését, a jogok védelmét? Be akarja-e tartani az EU saját elveit? Akarja-e, hogy tagállamai és a közös intézmények valóban felelősek legyenek az alapvető emberi jogokért, amelyek része a nemzeti kisebbségi jog is? Meg akarja-e az EU őrizni az őshonos kisebbségi népcsoportok létét, egzisztenciáját, identitását, amikor a többségi nemzetek létét, egzisztenciáját, identitását a migrációs nyomás alatt feladni látszik?
A normák alkotása az ET normáinak átvételével csak az egyik fontos kérdés, de hasonlóan fontos azok kikényszerítése, alkalmazása, végrehajtása, amiben maga az ET sem jeleskedik. Az ET kisebbségvédelmi keretegyezménye elsődlegesen a személyeket védi, a Regionális és kisebbségi nyelvek chartája az identitás kulcselemét, az anyanyelvet, az Önkormányzati charta a korlátozott önigazgatás politikai, gazdasági, kulturális jogi keretét kínálja. Az EU-nak kézenfekvő lenne ezek átvétele.
Az 1334/2003-as határozat szerinti autonómia megadása a nemzetközi döntéshozók halaszthatatlan kötelessége. Azért is, mert a normák, kötelmek, kötelezettségek be nem tartása miatt a nemzeti kisebbségeket demográfiai, gazdasági, kulturális hanyatlás, következésképpen Európát jelentős értékvesztés érte. Vannak vélemények, melyek hangoztatják, hogy a nemzeti kisebbségvédelem továbbra is maradjon nemzetállami hatáskörben. Természetesen el lehet fogadni országspecifikus szabályozást is, de le lehet és le kell fektetni az EU által kinyilvánított, elfogadott, kötelező és kikényszeríthető alapelveket, amelyek a következők lehetnek.
1. A nemzeti kisebbségek ügye nem bel-, hanem európai ügy. A kisebbségvédelem a béke és stabilitás megőrzésének egyik záloga, melynek fontos szerepe van a mai Európában. Európa egyes részein az emberi jogok betartása jól működik, ám a kontinens más részein a kisebbségeket többnyire nem vagy csak részben védik jogszabályok, így a többség önkényének vannak kiszolgáltatva. A szabályok alacsony hatékonyságúak, ezért az őshonos kisebbségben élő személyek száma jelentősen csökkent. Jelenleg Európában körülbelül 55 millió ember tartozik az őshonos kisebbségekhez, majdnem minden tagállamban található kisebbségi közösség. Nagyon fontos megkülönböztetni az őshonos nemzeti közösségeket a gazdasági bevándorlóktól és a migránsoktól. Sajnos vannak tendenciák, melyek e fogalmak összemosására törekednek.
2. Az állampolgárság elválik a nemzeti identitástól. A mindenkori hatalmak elvárták és néhányuk még ma is elvárja, hogy a területükön élő nemzeti közösségek identitása automatikusan kövesse az állampolgárságot. Ebből komoly feszültségek adódnak, melyek Európa békéjét és stabilitását veszélyeztetik. Az EU-tagországokban és az oda csatlakozni kívánókban a többségi státusz nem jelenthet hegemóniát a kisebbség fölött. E tétel legjobb példája sajnos Kárpátalja, ahol egy emberöltő alatt ezen elvárások alapján legalább ötször kellett volna identitást váltani.
3. A nemzeti kisebbségvédelem alapja az identitáshoz való jog. Az identitás fogalma egy széles és fontos fogalom, amely úgy személyekre, mint a közösségekre is vonatkozik, mert kifejezi hovatartozásukat. Az identitáshoz való jog az emberi méltóság védelméből származik, és a nemzeti kisebbségek védelmének alapját képezi. Az identitás megkülönbözteti a közösségeket és azokat az értékeket, amelyekkel egy adott közösség gazdagította az emberiséget.
4. Az identitás védelmének megvalósításához szükségesek úgy az egyéni, mint a kollektív jogok. Egy kisebbség nem csupán a személyek összességéből áll. E fogalom feltételezi a közösségen belüli kapcsolatok létét is. A sokszor idézett és referenciaként szolgáló Kisebbségvédelmi keretegyezmény, valamint a Regionális és kisebbségi nyelvek chartája többnyire egyéni jogokról beszél. Az általánosan használt, a „nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek” kifejezés az egyéni, nem pedig a kollektív jogokra utal. Vannak európai országok, amelyek biztosítják őshonos kisebbségeik számára a kollektív jogokat. Meg kell említenünk a mostanában sokat emlegetett őshonos kisebbségek integrációjának kérdését. Ez a fajta integrációs igény a kollektív jogok biztosítása nélkül biztos utat jelent az asszimiláció felé. Ez viszont feszültséget és biztonsági kockázatot jelenthet. A nyelvi jogok, valamint az anyanyelven való oktatás joga kulcselemei a nemzeti kisebbségvédelemnek, és fontos részét képezik a kollektív jogoknak.
5. Egy tagállam területén élő nemzeti kisebbségek alkotóelemei az adott államnak. A történelem során az államhatárok gyakran változtak, és számos nemzeti közösség kisebbségi státuszba került. Századokon át ugyanazon a területen laktak, ahol kultúrájuk, hagyományaik, vallásuk megtalálhatóak. Ily módon hozzájárultak szülőföldjük fejlődéséhez, gazdagítva az egyetemes európai értékeket, kultúrát, függetlenül attól, hogy mely hatalom uralta a történelem során azokat a területeket. E közösségeket nem kellene kisebbségeknek vagy együtt élő kisebbségeknek nevezni, hanem „nemzetiségeknek”, amelyek alkotórészei az adott államnak. A nemzetiség mint fogalom azt jelenti, hogy az adott közösség a többségi nemzettől eltérő nemzetrész, mely az adott állam területén él. Európában sok, de nem minden nemzetiségnek van anyaországa.
Jelenleg Európa nagy kihívásokkal néz szembe. Ezeket csak összefogással lehet kezelni: együtt mindannyian sikeresek lehetünk, külön-külön keresve a boldogulást vesztesek. Európa újra a világ jelentős szereplőjévé válhat, ha kontinensünk visszatér a keresztény gyökerekhez, és nemzeti közösségei nem egymás ellen, hanem egymásért lesznek.
A szerző Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos (Külgazdasági és Külügyminisztérium)