Szakács Árpád cikksorozata kihúzta a dugót a palackból, s úgy tűnik, hatására feltört számos indulat és sérelem, mely évek óta ott ülepedett sokunkban, s melyet fontos kibeszélnünk magunkból a nyilvánosság fórumán is, nem csupán szűk baráti körben, ahogy azt megszoktuk. De miért is? Leginkább önbecsülésünk, önismeretünk és önértékelésünk miatt.
Olvasva a számos hozzászólást, fontosnak érzem, hogy túllépjünk a terápiás kibeszélés – úgy tűnik, megspórolhatatlan – körein, s arról is szót ejtsünk, melyek azok az irodalmi teljesítmények és értékek, amelyeket felmutathatunk. Mert ilyenek bőven akadnak.
Meggyőződésem, ha nemzeti irodalomról, kánonról beszélünk, túl kell lépnünk a folytonos „másik oldalhoz” való önméricskélésen is, a „valami ellenében” való beszédmódon. Ez a vita nem légüres térben indult el, s nem is lehetne több nézőpontú, ha csupán indulatok vezérelnék. Mert lehet ugyan Illyés Gyuláról a megvetés alapállásából könyvet írni, s azt tízoldalanként sírjának fotójával illusztrálni, de ez hová vezet? Görömbei Andrást idézve, az irodalom(történet) az egyén és a közösség létének esztétikai értelmezése. „Az irodalomtörténeti kánon lényegi eleme az esztétikai érték alapján való tartós jelenlét az irodalmi tudatban”. Tehát e gondolati felvetés alapján érthetjük meg Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Kassák Lajos és más alkotók szerepét és fontosságát, a tényt, hogy nem politikai nézeteik, vérbajuk vagy adósságaik, kudarcaik, emberi esendőségük okán tartjuk őket számon, hanem mert érvényes műveket alkottak, melyek a mában is megszólítanak minket, mikor az életünk keresztutakhoz ér.
Olykor úgy tűnik, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni azokról a kis alkotói műhelyekről, amelyek az elmúlt évtizedekben tették a dolgukat, meggyőződésből, dacból, nyakasságból. Oláh János írói, szerkesztői helyzetfelismerő képessége a Magyar Napló folyóiratot jelentős műhellyé alakította, az azonos nevű könyvkiadója több mint 15 éve jelenteti meg kortárs irodalmunk értékeit. Amikor politikai megfontolásból sorra maradtak ki jelentős költők és prózaírók a Körkép és a Szép versek antológiákból, ellenzékből indította útjára a ma is népszerű Az év versei, Az év novellái című antológiákat, amelyek válogatási szempontjai esztétikai jellegűek. E sorozatból nőtte ki magát az idén megjelent háromkötetes A századelő irodalma című antológiacsalád. Már nem politikai ellenszélben, de értetlenkedések mellett indította el az Irodalmi Magazint is, amelynek első számát nem véletlenül szentelte Illyés Gyula emlékezetének.
A jelenlegi vita okot ad arra is, hogy idézzek a szerkesztő beköszöntőjéből: „Éppen tőle érdemes újra meghallanunk, hogy a hétköznapi élet nyomasztó igazságtalanságain, megalázó kényszerein túl van egy Haza, a magasban, ahová nem ér el világi hatalom, ahonnan visszahátrálnak az emberellenes eszmék, ahol a személyiség őrzi eredeti tágasságát és méltóságát.” Itt kell megemlítenem a Mezey Katalin által vezetett Széphalom Könyvműhelyt is, amely Várkonyi Nándor és Karácsony Sándor életműkiadásával óriási hiányt pótolt, s amely az elsők között jelentette meg a gulág borzalmairól szóló beszámolókat, éppúgy, mint jelentős hazai és határon túli kortárs szerzőket. Az általa vezetett sárvári diáktábor már negyven évvel ezelőtt felismerte az irodalmi tehetséggondozás fontosságát, amikor még nem is álmodhatott arról senki, hogy lesz egyszer Előretolt Helyőrség Íróakadémia, mely egy végiggondolt, a sajátos magyar irodalmi hagyományok alapján álló és eredményeiben máris a kezdeményezést igazoló tehetséggondozási munkát végez.
Változik a világ. Pályakezdésem időszakára esik az a sikertelen kísérlet is, amelynek célja az írószövetség szétverése volt. Élénken emlékszem arra az irodalmi közbeszédre, amely elővette az antiszemita kártyát, kilépésre buzdított, megfélemlített alkotókat, s amely megpróbálta idővel azt a véleményt artikulálni, hogy aki jelentős író, az már nem ott tag. Ez a fajta irodalmi mantrázás egy ideig hatékonynak is tűnt, de az írótársadalom ott maradt többségének egy részében volt energia, kitartás, józanság, amely által olyan kezdeményezések indultak el, amelyek kicsiny voltuk ellenére hatásukban túlmutattak a látszólagos szélmalomharcnál. A Kortárs, a Hitel, a Magyar Szemle, a Magyar Műhely és még számos folyóirat és könyvkiadó, így mások mellett a Ráció, a Stádium, a Nap Kiadó is tette a dolgát, értékeket teremtett és mutatott fel, miközben az aktuális kánonalakítók tudomást sem vettek róluk.
Itt kell megemlítenem azt a konferenciát is, amelyet Ács Margit szervezett az írószövetségben 2007-ben, s ahol élénk disputa alakult ki Szegedy-Maszák Mihállyal és csapatával A magyar irodalom történetei című, 120 millió forintból létrehozott, lehangolóra sikeredett irodalomtörténetírás-vállalkozásáról – ennek anyaga ma is olvasható az Irodalom a történelemben – irodalomtörténet című kötetben.
A könyv külön érdekessége, hogy Szegedy-Maszák, Horváth Iván, Veres András és Orlovszky Géza nem járultak hozzá a vitában elmondott álláspontjuk közléséhez, de az tökéletesen kikövetkeztethető a könyvben közreadott szó szerinti dialógusokból. Ács Margit több jelentős konferenciát szervezett ezekben az években – e mostani vita margójára két általa szerkesztett könyvet is ajánlanék olvasásra: az egyik A rendszerváltások megjelenítése a magyar irodalomban, a másik pedig Bibó István emlékezete, amelyeket a Tanácskozások az írószövetségben sorozat darabjaiként adtak ki. Csupán e néhány kiragadott példát szemlélve is úgy tűnik, értékmentés folyt ezekben az években is, ellenzékből, sokak munkájával. Óvjuk meg magunkat attól, hogy átmentett irodalmi értékeinket nem becsüljük meg kellőképpen.
Körültekintően bánni alkotókkal és művekkel nehéz feladat. Néhány irodalmár kezdeményezte a két világháború között alkotó népszerű írók rehabilitációját, az irodalmi köztudatba való visszaemelésük fontosságát. Negyvenévnyi kényszerű elhallgatást nem lehet máról holnapra feloldani. Azok a kezdeményezések, amelyek 2010-ben indítványozták, hogy mások mellett Tormay Cécile írásai bekerüljenek a közoktatásba tananyagként, több mint elsietettek voltak. Hankiss János 1939-ben írt róla monográfiát, majd bő évtizedre rá az írónő indexre került. Vagyis nem kutatták egyetemeken, nem vett róla tudomást az irodalomtörténet, nem olvasták.
Miként tudnák tanítani s életművének mely műveit hangsúlyoznák a magyartanárok, ha maga a szakma sem tudja, mit gondoljon felőle, mert egyszerűen nem ismeri? Kollarits Krisztina alapkutatásai 2010-ben jelentek meg, korábban csupán a zsurnalizmus eszközeivel közelítették meg az életmű egyetlen darabját, meggyőződésem szerint többet ártva neki, mint használva. Éppen ezért szerveztük meg az írószövetségben 2012-ben azt a konferenciát, mely jelentős irodalomtörténészek bevonásával az egész életművet tekintette végig, s jelentettük meg könyvben „Nem csak a magam terhét hordom” – Tormay Cécile és a Napkelet címmel.
Már ekkor kiviláglott, hogy Az emberek a kövek közt és A régi ház lehetnek azok a művek, amelyek az életmű gerincét képezik, s több tanulmány tárgyalta az írónő munkásságát azóta is Alexa Károlytól Zsávolya Zoltánig, újabb adalékanyagokkal egészítve ki a megkezdett munkát. Tehát a politikai térben egyes irodalmárok által artikulált rehabilitációs követeléseket nem lehet politikai erőből, azonnal teljesíteni, körültekintő és alapos szakmai minimum nélkül, s Tormay csupán egy általam kiragadott példa e jelenséghalmazból.
Ha a nemzeti irodalom értékteremtő munkáját számba véve a 2002 és 2010 közti időszakra visszagondolok, s felidézem azt a versenyhátrányt, amely ugyan nem akkor alakult ki, de ez alatt a nyolc év alatt bontakozott ki igazán az irodalmi életben s annak intézményrendszereiben, óhatatlanul L. Simon László esszékötetének, a Versenyhátránynak a helyzetjelentése jut eszembe. Az Irodalom, könyvkiadás, olvasás című, 2007-es kötetéből való, fájóan aktuális írása körültekintően rajzolja meg a könyvkiadás és könyvkereskedelem 2018-as állapotát. „Ez a piaci szerkezet mára rendkívül egészségtelenné vált, ráadásul politikai-gazdasági erőterek mentén alakul, amelyek már veszélyeztetik a magyar kulturális nyilvánosságot.” Tehát a nem irodalmár olvasó ne magát okolja, ha nem ismeri azokat a könyveket, melyeket fentebb említettem. Szükség volna egy nemzeti könyvhálózatra is.
Mert elkeserítő, hogy míg igen helyesen az NKA ösztöndíjakkal támogatja a művek megalkotását, megjelentetését, addig ezek a művek jó esetben a könyvesboltok alsó polcaira kerülnek. A könyvtárakba való eljuttatásuk a kiherélt Márai-program keretében ez év tavaszáig pedig egyenesen tiltva volt, s csupán néhány NKA-kurátor lelkiismeretes hangadásának köszönhető a kedvező változás, amely legalább elvi esélyt jelent, de nem garanciát az állam által támogatott könyveknek az állam által fenntartott könyvtárakba való eljutásához.
Bármilyen támogatási rendszernek akkor van értelme, ha egy folyamatot elejétől a végéig képes monitorozni, így esetünkben a művek keletkezésétől addig, amíg az olvasó kézbe nem veszi azokat.
Ezáltal talán egy lépéssel közelebb kerülnénk ahhoz a vágyott célhoz, hogy értékes művek egy szűk szakmai olvasóközönség figyelmén is túlnyúljanak, s nem szorulna magyarázatra az a tény sem, hogy a rendszerváltozás időszakáról magas esztétikai hőfokon szórakoztató regények is születtek mintegy tíz évvel ezelőtt.
A szerző kritikus, könyvkiadó, a Magyar Írószövetség elnökségi tagja és titkára
