Az idő igaz, S eldönti, ami nem az.
(Petőfi Sándor)
Az Európai Parlament állampolgári jogi, bel- és igazságügyi szakbizottsága (EP LIBE) hétfőn elfogadta Judith Sargentini holland zöldpárti képviselő jelentését Magyarországról. A dokumentum valódi jogi érvek nélkül, a politikai nézetkülönbségeket jogállamisági problémának beállítva egyrészt korábban már lezárt és megnyugtatóan rendezett ügyekre hivatkozik, másrészt olyan témákba avatkozik bele, amelyekben az uniónak nincs hatásköre.
Ezenfelül a legtöbb vádpont esetén csak a negatívumokat tünteti fel a nemzetközi szervezetek véleményéből, és „elfelejti” megemlíteni a kedvező értékeléseket. A jelentéstevő a dokumentumban mindezeket összegyúrva azt a látszatot kelti, mintha Magyarországon az uniós alapértékek rendszerszintű fenyegetettségnek lennének kitéve, és emiatt indokolt lenne az Európai Unióról szóló szerződés 7 (1) cikke szerinti eljárás megindítása.
A tegnapi szavazás eredménye nem meglepő, mivel az Európai Parlament LIBE szakbizottságában a balliberális oldal rendelkezik többséggel, és a 2017 májusától zajló parlamenti eljárás inkább emlékeztetett egy, az alapvető eljárásjogi garanciákat figyelmen kívül hagyó politikai boszorkányüldözésre. Miközben a jelentéstevő Magyarországon kéri számon a jogállamiság érvényesülését, pont ő az, aki következetesen semmibe vette a joguralom alapját képező fair eljárás alapelvét.
Játsszunk el a gondolattal, hogy vajon tiltakozna-e az Európai Parlament, ha egy bíróságon jogi diploma nélküli bírók ítélkeznének. Vajon mit szólna az Európai Bizottság, ha egy bíró kijelentené az eljárás közben, hogy nem pusztán a tények és jogi érvek számítanak, mert egy politikai eljárásról van szó?
Mit lépne Judith Sargentini, ha egy bíróság nem lenne hajlandó meghallgatni a koronatanúkat, zárt ülések keretében tárgyalna a vád szelektíven kiválasztott tanúival, nem adva lehetőséget a vádlottnak és ügyvédjének a védekezésre? Történhetne-e olyan egy jogállamban, hogy a bíró sem a tárgyaláson, sem az ítéletben nem reagál a vádlott beadványaira, köztük egy 57 oldalas dokumentumra, amelyben jogi érvekkel alátámasztva cáfolják a vádpontokat?
Tiszteletben tartja-e az Európai Unió alapértékeit az a bíróság, amely az egy évig tartó eljárás során alig néhány percet biztosít a vádlottnak, hogy kifejtse álláspontját a 28 oldalas, a végső ítélettel azonos vádirattal kapcsolatban? Megfelelne-e ezen bíróság az alapvető jogelveknek, ha megtagadná a vádlott ügyvédjének, hogy részt vegyen a tárgyaláson vagy reagáljon az elhangzott tanúvallomásokra?
A fenti kérdések megválaszolásában talán még a jogi diplomával nem rendelkező Judith Sargentini jelentéstevő számára is segítséget jelenthet az emberi jogok európai egyezménye, amely kimondja, hogy a gyanúsítottnak minden eljárásban joga van ahhoz, hogy rendelkezzék a védekezésének előkészítéséhez szükséges idővel és eszközökkel; személyesen vagy az általa választott védő segítségével védekezhessék; kérdéseket intézzen vagy intéztessen a vád tanúihoz és kieszközölhesse a mentő tanúk megidézését és kihallgatását ugyanolyan feltételek mellett, mint ahogy a vád tanúit megidézik, illetve kihallgatják.
Jogászkodó, költői kérdéseim azért váltak aktuálissá, mert a LIBE szakbizottság tegnap egy olyan eljárás végén mondta ki, hogy Magyarországon veszélyben forog a jogállamiság, amelynek során szisztematikusan megsértették a tisztességes eljárás legalapvetőbb szabályait: a magyar kormány képviselője mindössze kétszer tizenöt percet kapott, hogy cáfolhassa a balliberális képviselők által összeállított vádpontokat, illetve a jelentéstevő által bemutatott 28 oldalas jelentéstervezet súlyos, ám jogi érveket nélkülöző kritikáját.
Judith Sargentini a dokumentum előkészítése során a parlamenti kollégáival mintegy tíz, zárt ajtók mögötti megbeszélést tartott, amelyek közül csak egy ülésen vehetett részt a magyar nagykövet. A magyar kormány sem a zárt ajtók mögötti megbeszélések meghívottjairól, sem az üléseken elhangzottakról nem kapott tájékoztatást, így értelemszerűen az észrevételezés lehetőségétől is elesett.
Sem a jelentéstevő, sem a képviselők nem vették a fáradságot arra, hogy a magyar kormány tételes cáfolatára reagáljanak. Az iromány alapjául szolgáló információk a jelentéstevő által önkényesen kiválasztott olyan kormánykritikus hazai szervezetektől származtak, amelyek véleménye semmi esetre sem nevezhető reprezentatívnak a magyar társadalomban. Mentő tanúk felkutatását nem tartotta szükségesnek Sargentini asszony.
Sokatmondó, hogy a jelentéstevő maga ismeri el indokolásában, hogy az EU nem foglalkozik a demokrácia, a jogállamiság és az alapvető jogok tagállamokbeli helyzetének kutatásával és elemzésével, illetve ezek eredményeinek közzétételével.
Köztudott továbbá, hogy nem létezik uniós szinten elfogadott módszertan, amelynek alapján a gazdasági adatokhoz hasonlóan objektív módon mérhető lenne a demokrácia és jogállamiság helyzete Európában.
Sargentini mindezeken túl tulajdonképpen maga minősítette politikai pamfletnek a jelentését 2018. április 12-én, amikor is egy brüsszeli sajtótájékoztatón jelentette ki, hogy a dokumentum előkészítése egyértelműen politikai eljárás, és abban a száraz jogi tényeken túl az érzelmeknek is helye van.
Felmerül a kérdés: miként lehet az, hogy egy holland EP-képviselő kritizálhatja a magyar alkotmányos berendezkedést, miközben egy szava sincs arról, hogy hazájában éppen eltörlik a népszavazás intézményét. Hogy állhat elő olyan helyzet, hogy az Európai Parlament a magyar sajtószabadság állapota miatt aggódik, amikor Magyarországon az újságírók és a médiumok háborítatlanul végzik munkájukat, miközben más tagállamokban oknyomozó újságírók esnek gyilkosság áldozatául?
Hogy veszik maguknak a bátorságot egyes európai parlamenti képviselők, hogy Magyarországot és a magyar kormányt antiszemita vádakkal illessék, miközben a jelenlegi kormány volt az, amely zéró toleranciát hirdetett az antiszemitizmus minden formája ellen? Maga az izraeli miniszterelnök mondta ki tavalyi budapesti látogatásán, hogy a magyarországi zsidó közösségek reneszánszukat élik, valamint zsidó származású honfitársaink békében és biztonságban élnek. Ezzel egy időben számos nyugat-európai országban származásuk miatt fizikai fenyegetettségnek vannak kitéve a zsidó közösségek tagjai.
Miképpen engedheti meg az Európai Parlament, hogy képviselői a magyar kormányt vádolják a független igazságszolgáltatásba való beavatkozással, miközben a jelentéstevő és kollégái visszatérő módon próbálnak nyomást gyakorolni a magyar bíróságokra a folyamatban lévő röszkei terroristaperben?
A Brüsszelben eltöltött kilenc évemnek köszönhetően nyilvánvaló számomra, hogy a magyar demokrácia körüli európai hisztériát mindig ugyanaz a maroknyi kis csapat (egyes európai parlamenti képviselők, újságírók és jórészt külföldről finanszírozott civil szervezetek) generálja, hathatós magyar ellenzéki közreműködéssel. Aki néhány percet szán a „magyarországi helyzettel” foglalkozó európai parlamenti szakbizottsági közvetítésekre, könnyedén megállapíthatja, hogy az érdeklődés csekély.
Ugyanaz a néhány képviselő ül bent az „eszmecseréken”, aki évek óta megszállottan támadja a magyar kormány politikáját és a magyar miniszterelnököt. A nyilvánosságot kijátszó úgynevezett közmeghallgatások felszólalói is rendre ugyanabból a körből kerülnek ki.
Szép dolog a demokrácia, de sokszor éppen a leghangosabb szószólói értik a legjobban, miként élhetnek vissza annak alapvető szabályaival, és a nyugati médiával karöltve hogyan kelthetnek európainak tűnő hangulatot hazánk ellen.
Noha sokan bedőlnek a szemfényvesztésnek, brüsszeli hétköznapjaimon személyes és szakmai kapcsolataim útján sikerrel dolgoztam ezen bűvésztrükkök leleplezésén. Bizton állíthatom: van remény. Az idő pedig nekünk dolgozik.
A szerző a Miniszterelnökség európai uniós kapcsolatokértfelelős államtitkára
