Félidőben a Fidesz-kormány. Panaszra nincs okuk, az elmúlt 25 évben nem igazán akadt olyan négyéves ciklus, amelynek a félidejében az aktuális kabinet népszerűsége ne a padlón feküdt volna. Medgyessy a felezőnél bukott meg, Gyurcsány 2008-ban indult el a megsemmisülés felé, és folytathatnánk a sort. Ma a Fidesz mindehhez képest jobban teljesít. De a helyzet nem csak e tekintetben egyedülálló. A jobbközép politikai erő ugyanis 2006 ősze óta, azaz közel tíz éve (!) vezeti a közvélemény-kutatásokat. A kétezres évek második évtizede a jobboldal évtizede Magyarországon.
Ha azt keressük, mi lehet a Fidesz politikai sikerének titka, biztosan rossz irányba kutatunk, ha olyan történelmi kontextus fölötti és mitologikus magyarázatokat keresünk, mint azt a hazai baloldal és holdudvara teszi. Szerintük Orbán a Putyin- vagy az Erdogan-féle kvázi diktatúra felé sodorja Magyarországot, a „sikerek” mögött cinikus és gátlástalan hatalomépítést kell keresni, a tudatlan „tömegek manipulációját”, marketingkampányokat és az állam, illetve a demokratikus közjogi struktúra szétverését. Akárhány elemzést olvas az ember, mantraszerűen jönnek ezek az egypontnullás értelmezések. A Fidesz azért sikeres, mert hipnotizálja a szerencsétlen magyart, a kormányzati kampányok teszik „idegengyűlölővé” az embereket, kilóra megvesznek mindenkit a rezsicsökkentéssel, vagy a jobboldali médiagépezet ledarálja a megmaradt ellenállást a tudatokban.
Színes orwelli képek, mintha az ország egy disztópikus sci-fiben létezne, ahol, miközben robogunk a gazdasági összeomlás felé, a hatalom cinikus magabiztossággal irtja ki a szabadság megmaradt szigeteit és kárhoztatja állampolgárait a rabszolgaságra. Aki tud, beül egy mentőkabinba, és kilövi magát nyugatra. Nos, akinek ez a magyarázat elég, itt akár lapozhat is. Pedig az igazán izgalmas kérdések akkor következnek, ha képesek vagyunk leszámolni a primer előítéletekkel, a történelmi kontextustól idegen, üres magyarázatokkal.
Miért a jobboldal évtizede a mai? A lényeget egyetlen szimbólumba sűrítve, plasztikusan fejezi ki az IMF-nek felmutatott középső ujj. Magyarország szemtelen módon kiebrudalta a Nemzetközi Valutaalapot, és visszafizette a 2008-ban felvett brutális kölcsön utolsó törlesztőrészletét is. Miért fontos ez? Mert az IMF annak a neoliberális gazdaságpolitikának a megtestesítője és legfőbb propagálója volt, amely csúfosan megbukott a 2008-as gazdasági válság idején. A globális kapitalizmus ciklikus módon visszatérő válságai – mint amilyen az 1929–33 közötti túltermelési válság vagy a 70-es évek olaj- és inflációs válságai – nem a rendszer végső bukásának, sokkal inkább transzformációjának a jelei.
A globális gazdasági rendszer „evolúciója” meghaladja az emberöltő perspektíváját, expanziója történelmi léptékben gyorsnak tűnik ugyan, önkorrekciói mégis csigalassúnak hatnak a válságok következményeit elszenvedők egyéni szemszögéből. Ráadásul minden válságidőszakot bizonytalan, útkereső évtized(ek) követnek, ahol a túlélők kikísérletezik a korrekcióhoz szükséges forradalmi megoldásokat. A világháborúk közötti válság megszülte a New Dealt, a 70-es évek krízise pedig a neoliberális, felszabadított (deregulált) piacot. 2008 pedig bebizonyította, hogy az ész nélküli pénzpiaci fundamentalizmus, az állam és a felelősség kikapcsolása a rendszerből hová is vezet.
2008 után azok buktak, akik az ortodox, azaz neoliberális utat járták. Ilyen például Görögország, IMF-kölcsönökkel, megszorítások tömkelegével. Ez a sors várt volna ránk is, ha marad a Bajnai-féle MSZP-kormány. A sokat szidott „unortodox” gazdaságpolitika az egyetlen járható út. Ha a régi rutinok nem működnek, akkor kockáztatni kell, és kísérletezni új megoldásokkal, akkor is, ha az a múlt felől eretneknek tűnik. Bármilyen ellenszenvvel figyeli valaki a Fideszt, azt nehéz letagadni, hogy visszaadták az ország mozgásterét, a szakadék előtt félrerántották a kormányt, helyrebillentették a gazdaságot. Az ortodox IMF kipaterolása annak a felismerésnek a jele, hogy a globális kapitalizmus újabb válságkorszakában nem lehet a régi lapátokkal evezni. Vagy lehet, de akkor nem haladunk tovább.
Akik a megszorítós játékot játszották, azok a növekedési lehetőségek elvesztésének és a permanens társadalmi válságok, nyugtalanság folyamatos jelenlétének árát fizették. Plusz megkapták bónusznak a politikai radikalizmust. A Fidesz-féle unortodoxia lényege az állam újraaktivizálódása a gazdaságban. Na de az sem mindegy, hogy hogyan. A 2008-as válság, amely az államok szemszögéből mindenekelőtt adósságválság formájában bukkant fel, tálcán kínálta a lehetőséget a bevált módszerek használatára: mentőcsomagokkal konszolidáljuk a bankokat és a költségvetést, majd az egész költség extra számláit nyújtsuk be az adófizetőknek. A Fidesz és Matolcsy György nem ezt választotta. A gazdasági helyzet konszolidációját a bérből élők megsarcolása helyett a tőke extra adóztatásával oldották meg. Bankadó, szektorális különadók rendszere. Csupa korábban elképzelhetetlen unortodoxia.
Ezt egészítette ki később a jegybank szerepének újragondolása. Egy újabb unortodoxia.
A korszellemben máig uralkodó nyugtalanság a gazdasági válság következménye. Európa esetében ezt fejelte meg a 2015-ben kirobbant migrációs krízis. A globális kapitalizmus válságát és a Közel-Kelet összeomlását sem lehet teljesen különválasztani, bár az utóbbi esetében döntő szerepet játszik az USA zavaros külpolitikája („demokráciaexport”) a térségben. Az arab világ és Afrika modernizációja nem volt sikeres, népességnövekedésük azonban óriási, a népvándorlás megindulása szükségszerű volt – csak azt nem tudta senki pontosan, mikor következik be. Az elbukott modernizáció az arab világban az iszlám radikalizmus reneszánszát hozta. Az Európában élő bevándorlók gyermekeinek körében divattá vált a nyíltan antimodernista, nyugatellenes szalafista iszlám nézetrendszere és attitűdje.
Bizonyos értelemben a Fidesz-kormány egymást követő két politikai ciklusát a két válság határozza meg: a 2010-ben kezdődött négy évet a világgazdasági válság, a 2014-esét pedig a népvándorlás. A migrációs krízisre adott magyar reakciót ugyanolyan értetlenséggel és ellenszenvvel figyelte a hazai és a külföldi neoliberális ortodoxia, mint a szokatlan gazdaságpolitikai megoldásokat. A piaci fundamentalizmus hívei a bevándorlókban munkaerőt látnak, ami feltölti a növekedéshez szükséges üres helyeket, segít az országok „demográfiai problémáinak” megoldásában. Egy újabb kontextus és történelemidegen megközelítés. Hiszen józan ésszel mindannyian tudjuk: nem mindegy, kik jönnek be. A modernitást tagadó, de legalábbis értetlenül figyelő, szerencsétlen sorsú bevándorlók tömegeitől életidegen elvárni a gyors integrációt és a Nyugat értékrendjének elfogadását. Belőlük nem lesznek vidám német gyári munkások. Sokkal inkább segélyből élő számkivetettek.
Paradox módon a válsághelyzetekre adott alkalmazkodó válaszok mellett még egy dolgot köszönhetne a ma már szubkultúrává vált hazai baloldal a Fidesznek, és ez a politikai radikalizmus kézben tartása. Érdemes megnézni Ausztriát vagy Franciaországot, ahol a mérsékelt pártok tehetetlenek a radikális jobboldal előretörésével szemben. Ennek oka van, és ugyanott keresendő, ahol a korábban elemzett problémák. A kettős válság okozta félelem, elégedetlenség, nyugtalanság bőséges utánpótlás a radikalizmus számára, de csak akkor, ha az egyébként a többség által elfogadott, mérsékelt politikai elit nem néz szembe a történelmi szituációval, ha nem törődik a választókkal, nem hisz a változás szükségességében. Helyette foggal-körömmel védi a status quót.
Ez az, amit Orbán Viktor és a Fidesz soha nem tett.
A status quo, azaz a dolgok megszokott menete 2008-ban elbukott. Az állam gazdasági szerepét újra kell gondolni, mozgásterét növelni kell, véget kell vetni a „piaci csoda” mindenhatóságába vetett hitnek, a megszorítósdinak, és új utakat kell keresni. A keresés nem ért véget, hiszen a világrend is átalakulóban van. Kihívás érte a Nyugat alkotmányos, demokratikus modelljét. Kína és Ázsia felemelkedőben, Európa és az USA pozíciói visszaszorulóban vannak. Ebben a történelmi helyzetben nem lehet a mögöttünk hagyott húsz év balfék megoldásaira hagyatkozni, nem elég a köztereken huhogni, „orbántakarodjozni” vagy ingyenvirslit ígérni mindenkinek. A nehéz idők ennél több rátermettséget és kockázatvállalást követelnek.
Ahogy a Fidesz és a magyar jobboldal politikai sikerével kapcsolatos helyzetidegen, süket elemzések tömege is annyit ér, mint döglött lovon a patkó.
Lóra fel, kedves baloldal!
A szerző szociológus