Bár mostanra már a nagy hitelminősítők és különféle nemzetközi szervezetek is egyhangúlag elismerték azt, hogy a magyar gazdaságpolitikai mix működik, a hazai sajtóban néha még felbukkannak a hivatásos vészmadarak. Onnan lehet felismerni őket, hogy történjék bármi is a gazdaságban, az egyre ritkuló kolónia tagjai kórusban zengik: katasztrófa felé vezeti a kormány az országot.
A napokban az ATV nézői értesülhettek arról, hogy a kabinet fölélte a jövőjüket. Veres Máté, a GKI-nak nevezett, de leginkább a „nem baj, ha nem igaz, de legyen benne valami pesszimista” típusú elemzéseiről ismert intézet kutatásvezetője és Róna Péter univerzális, mára már nyugodtan mondhatjuk, hogy kormánygyűlölővé vált közgazdász szolgáltatta a muníciót a kemény kijelentések alátámasztására.
Nem kis leleményességre van szükség annak kimutatásához, hogy az utóbbi bő hat év gazdasági lépései elhibázottak voltak. Tulajdonképpen ezt a tézist korlátlan mértékben rendelkezésre álló kreativitással sem lehet ma már hitelesen alátámasztani. Nem véletlenül hagyott fel a próbálkozásokkal a Nemzetközi Valutaalap, a Standard & Poor’s és társaik. Veres Máté és Róna Péter azonban kitartóbb.
A GKI kutatója a minapi műsorban azt rótta fel a kormánynak, hogy „az uniós források lehívásához szükséges államháztartási adatok produkálására” helyezte a hangsúlyt 2010 után. Tegyük most félre azt, hogy mennyit veszített volna az ország azon, ha a pályázati pénzeket hagyta volna elúszni. Mert a költségvetés ráncba szedésére nem (csak) a túlzottdeficit-eljárás megszüntetése miatt volt szükség. Azzal, hogy a jobboldali kormány véget vetett a szocialista elődei által hátrahagyott kaotikus gazdálkodásnak, megteremtette az alapokat az államadósság csökkenő pályára állításához, a növekedéshez, a foglalkoztatás bővüléséhez és a keresetek emelkedéséhez. A kiadások és a bevételek kontroll alatt tartása mindennek az alapja egy háztartásban is, és egy országban is. Ezzel senki sem vitatkozhat.
Veres Máténak igaza van abban, hogy jó lett volna már 2010-től többet költeni oktatásra és egészségügyre. Ha azonban a Fidesz-kormány a második ciklusát ezzel kezdte volna, akkor most ott tartanánk, mint a görögök, akik már a sokadig mentőcsomagot készülnek befogadni. Az államadósság aránya valahol a GDP kilencven százaléka körül lenne, és feltehetőleg az IMF diktálná a tempót létszámcsökkentés és privatizáció jelszavakkal. Ezzel szemben mostanra lehetőség nyílt önerőből, vagyis nem a jövő generáció számlájára rendezni régi adósságokat. A költségvetés stabilizálása megteremtette a bázist arra, hogy például az ápolóknak négy év alatt több mint hatvan százalékkal növekedjen a bére, és még sorolhatnánk a pedagógusok és egészségügyi dolgozók számára kidolgozott életpályamodellek egyéb hozadékait. És akkor még nem is beszéltünk a családok életét segítő intézkedésekről, a tíz- plusz tízmillió forintos lakásépítési támogatásról, az áfacsökkentésekről vagy a vállalkozókat segítő lépésekről.
Róna Péter szavai is hamisan csengenek, amikor arról beszél, hogy a 2,2 százalékos növekedést nem a magyar gazdaság szereplői termelték ki, és a külföldi nagyvállalatoké a hozzáadott érték hetven százaléka. Ez így van, de ha valamit nem lehet az Orbán-kormány számlájára írni, akkor az épp a jelenlegi egészségtelen gazdaságszerkezet. Történelmi gyökerei vannak annak, hogy a hazai kis- és közepes vállalkozások – miközben ők a fő foglalkoztatók – termelékenységben miért vannak lemaradva.
A rendszerváltás utáni elhibázott döntések sora, a külföldi tőke felvirágoztató erejébe vetett vakhit, a hazai ipar elsorvadásának a szó nélküli tűrése az, ami a mai helyzethez vezetett.
Szintén nagyon ravaszul jár el a közgazdász, amikor Lengyelország példáját hozza fel, hogy ott bezzeg 2010 óta tíz százalék felett növekedett a termelékenység, miközben Magyarországon mindössze 1,4 százalékkal. Varsónak nem kellett a válság terhei mellett akkora államadóssággal megküzdenie, mint Budapestnek. Miközben a másik visegrádi ország GDP-arányos rátája hét évvel ezelőtt alig haladta meg az ötven százalékot (és ez ma is így van), mindenki tudja, hogy itthon a pénzügyi katasztrófa elkerülése és a nyolcvan százalék feletti mutató ledolgozása volt a fő téma évekig.
Az efféle vijjogásokra néhány évvel ezelőtt még bőven volt fogadókészség, hiszen a konszolidáció nyomását érezte a társadalom, még akkor is, ha a cechet más szereplők, zömében multinacionális vállalatok állták. Az erőfeszítések gyümölcse azonban mára már kezd beérni. Új kihívások és régi, megoldásra váró problémák természetesen akadnak még bőven. De amikor végre széles tömegek is érzékelik a saját életükön a pozitív fejleményeket, mi értelme van a tények átköltésének? Az ATV nézői között biztosan sokan nem szimpatizálnak a Fidesz-kormánnyal, de szemük, pénztárcájuk azért nekik is van, boltba ők is mennek vásárolni. A károgás szakmai köntösbe bújtatva is károgás marad.