Ahhoz, hogy megértsük az elmúlt negyedszázad politikai ciklusait, és reálisan értékeljük a 2010 utáni erőfeszítéseket, érdemes megvizsgálnunk, hogyan alakult a háztartások jövedelme az elmúlt évtizedekben.
2002-ben az emberek nem érzékelték az életszínvonalukon a gazdasági helyzet javulását, mivel akkor a munkajövedelem éppen csak utolérte az 1990-es (!) átlagszintet. Vagyis: legfeljebb ott voltak, ahol a rendszerváltozás előtt. Így a polgárokat viszonylag könnyen rá lehetett venni a kormányváltásra. Pedig az előző négy év rengeteg pozitívumot hozott, csak azok nem jutottak el a választópolgárokig.
Különösen mivel a nyugdíjak csak 2004-ben érték utol az 1990-es szintet. Márpedig a nyugdíjas választóréteg eldöntheti a mindenkori választásokat. Vagy fordítva: 2006-ban visszaszavazták Gyurcsány Ferenc kormányát, holott a makromutatók gyalázatosan romlottak. De mivel „csak” az államadósság számlája nőtt, a polgárok, mint annak idején a Kádár-kormány alatt, nem érezték a bőrükön a helyzet romlását.
Csupán akkor reagáltak, amikor a kormány megszorításokat vezetett be. Végül már az EU is megelégelte a Gyurcsány-kabinet félrekormányzását, hiteltelenségét és az adósság további halmozódását. 2008-ban ugyanis az ország fizetési nehézségekkel szembesült, a kormány az IMF-hez fordult. Az IMF előírásai miatt Bajnai kabinetjének szigorítania kellett a költségvetésen. Ezt már az átlagember is megérezte, aminek meg is lett a politikai következménye: a 2010-es választásokon az elsöprő Fidesz-győzelem.
Nézzük meg, hogyan alakultak hosszabb távlatban az adatok! A rendszerváltozás után jelentősen differenciálódtak a jövedelmek. Míg 1992-ben a legalsó kategóriába tartozó háztartások jövedelme a nemzetgazdasági átlagtól csak 31 százalékkal maradt el, 2013-ban már 70 százalékos volt az elmaradás. A jövedelmi olló kinyílt.
Nyilvánvaló, hogy kapitalizmus nem létezik kapitalisták nélkül, és hogy a teljesítmények különbözőségével a háztartások jövedelmei is differenciálódnak. Ugyanakkor nem mindegy, hogy ez milyen átlagos jövedelemszint mellett megy végbe, és mennyire szakadnak le a legmagasabb jövedelmek a legszegényebb rétegek átlagától. Az sem közömbös, hogy a differenciálódást a polgárok a valódi teljesítménynek tulajdonítják-e, vagy az ügyeskedésnek, a helyezkedésnek, a kapcsolatoknak. Tudjuk sajnos, hogy a magyar bérek csak a töredékét érik el a nyugatiaknak, az árak viszont már-már nyugati szinten vannak. Így a differenciálódás még nagyobb súllyal esik latba.
A szegény rétegek helyzetét vizsgálhatjuk közvetlenül a fogyasztásuk, de a jövedelmük alapján is. Az EU a szegénységre és kirekesztődésre vonatkozó összehasonlításainál a jövedelemalapú számításokat használja. A szegénység küszöbértékét a középjövedelem 60 százalékában határozzák meg. Magyarországon a lakosság 14,6 százaléka élt az így meghatározott értéknél alacsonyabb szinten (Statisztikai Tükör, 2015/46.). 2013-ban a KSH által számolt szegénységi küszöb (egy két gyermekből és két felnőttből álló háztartást véve alapul) 34 375 forint/fő/hó volt. A szegényebb háztartásokban azonban az egy főre jutó havi jövedelem csupán 25 235 forint volt. A szám magáért beszél. Sokan éltek tehát a szegénységi küszöb alatt.
A szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya a Fidesz-kormány 2010-es győzelme után a következőképpen változott. A szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya: 2009-ben 29,9 százalék, 2010-ben 31,0 százalék, 2011-ben 32,4 százalék, 2012-ben 33,5 százalék, 2013-ban 31,1 százalék, 2014-ben 28,2 százalék, 2015-ben 26,3 százalék. (Adatok forrása: 1993 és 2014 Magyar Statisztikai Évkönyv, továbbá Háztartások életszínvonala, KSH 2015.) Ez azt jelenti, hogy az ország lakosságának egyharmada tartozik ebbe a kategóriába. Látszik, hogy a helyzet éveken át lassan romlott. A trend azonban 2013-ban szerencsésen megtört. Ebben nyilván szerepe volt a kormány intézkedéseinek.
Még komorabb képet fest a súlyosan rossz anyagi helyzetben élők aránya. Ezt a mutatót úgy állapítják meg, hogy felsorolnak 9 tényezőt, amelyek miatt egy család vagy háztartás nehéz helyzetbe kerül. Ilyen a hiteltörlesztő részletek igen magas szintje, a fűtési problémák, a telefon, az autó, a mosógép, a színes tévé, a kétnaponkénti húsétel hiánya, de még az is, ha valaki nem tud legalább egy hétre elmenni üdülni. Ha ebből négy jellemzi a családot, azt idesoroljuk.
Nézzük az adatokat: 2009-ben 21,6 százalék, 2010-ben 23,1 százalék, 2011-ben 25,7 százalék, 2012-ben 26,8 százalék, 2013-ban 23,9 százalék, 2014-ben 19,4 százalék, 2015-ben 16,2 százalék. Itt is látszik 2013-ban a trendváltás. Egyértelmű, hogy ebben a változásban a különböző kormányintézkedések (közmunka, devizahitel-rendezés, családtámogatás) igen fontos szerepet játszottak. Ezenfelül a külföldön dolgozók hazautalása is hozzájárulhatott a javuláshoz.
A háztartások fő bevételi forrása értelemszerűen az aktívkorúak munkajövedelme. Nyomon követhető, hogy a munka világára való irányultság jegyében a jelenleg regnáló kormányzat ideje alatt megvalósult egy béremelkedési trend. Ez idén várhatóan tovább erősödik a 2016-os döntések alapján.
A magyar átlagkeresetek 2010 után elsősorban a versenyszférában emelkedtek. Míg korábban a közszféra bérei voltak magasabbak, 2010 után elég jelentősen rendre elhúzott a versenyszféra bére. Ez elvileg örvendetesnek is tekinthető, hiszen a foglalkoztatást a versenyszféra felé tereli, ahol a termelékenység emelkedése kitermelheti a béremelkedés forrását. A feltételes mód azért indokolt, mert a kis- és középvállalatok termelékenységemelési lehetőségei korlátozottabbak, mint a multiké, viszont a foglalkoztatás zöme ott van. Másrészről azért elvi a lehetőség, mert nem könnyű átmenni a közszférából az üzleti szférába – nem azonos képességeket és gyakorlatot igényel a két szektor.
Ugyanakkor viszont látni kell, hogy a közszférához sorolódnak az egészségügy és az oktatásügy bérei, amelyekben a lemaradás a versenyszférától – különösen az egészségügyi szellemi foglalkozásúaknál és a szociális ágazatban dolgozóknál – katasztrofális. Remélhető, hogy a különbség valamelyest csökkenni fog.
Az emberek életszínvonala azonban a háztartásuk jövedelmén kívül azoktól a nagy ellátórendszerektől is függ, amelyeket az államháztartás finanszíroz. A rendszerváltozás előtti szocialista gazdálkodásban az igen alacsony bérek mellett jelentős tényező volt az ingyenes oktatás és egészségügyi ellátás. Attól kezdve, hogy a társadalombiztosítási főigazgatóságot biztosítási alapra helyezték, visszaállt a nyugdíj- és egészségbiztosítás alapszerű kezelése. Ekkortól már csak részben volt államilag finanszírozott az egészségügy, hiszen az alapokba kerülő összegeket a dolgozók és munkáltatóik fizették.
A nagyobb beruházások mindenkor – és azóta is – a költségvetés kiadási tételét jelentették. Az oktatás a polgároknak általában ingyenes volt, azaz költségvetésből finanszírozott, bár a rendszerváltozás után megjelent néhány magániskola. A felsőoktatás lehetőségei a demokráciában – különösen az első Orbán-kormány alatt – kiszélesedtek, de az ágazat fokozatosan vegyes finanszírozásúvá vált. Megjelentek az önköltséges hallgatók, főként a felsőoktatásban.
Az oktatás és az egészségügy színvonala a rendszerváltáskor még nagyjából európainak volt mondható, eltekintve a felsőoktatás viszonylag szűkös lehetőségeitől. Az elmúlt negyedszázadban azonban jelentős relatív romlást tapasztalhattunk.
1993-ban a gyógyító-megelőző ráfordítások aránya a GDP-ből 3,5 százalékot tett ki, 2014-re ez az arány 3 százalékra csökkent! Nálunk alacsonyabb arány csak a volt szocialista országok egyes csoportjainál található. A fejlett országok viszont a sokkal magasabb GDP-jük lényegesen nagyobb hányadát költik az egészségügyre. Mi azonban még a kommunizmustól örökölt szint alá is csökkentettük a kiadásainkat, ráadásul míg annak 50 százaléka volt bér, a jelenleginek csak 33 százaléka.
Mondhatjuk, hogy az elmúlt időszakban történtek komoly ráfordítások az egészségügyben, de a bérek bizony kétségbeejtően lemaradtak. Az egészségügyi bruttó bérek a nemzetgazdasági átlag 86 százaléka körül vannak, a szellemi foglalkozásúaknál azonban a hasonló országos átlagnak csak 72 százalékát érik el. Hogyan lehetne ilyen körülmények között elvárni a hálapénz visszaszorítását? Ez már az átlagpolgárok érzékenységi küszöbét is meghaladja. Hiszen látványos az orvoshiány, a várakozási listák hosszúsága, a paraszolvencia elvárása. Aligha lehet megoldás a kivándorlás vagy a külföldi munkavállalás.
Nem sokkal kedvezőbb a kép az oktatásügyben sem. A 2012-es Eurostat-adatokból látható, hogy jóval az európai átlag alá kerültünk. Míg a rendszerváltáskor a GDP-hez viszonyított arány 6 százalék közelében volt, 2012-re a megszorítások miatt a 4 százalék köré kerültünk. Magyarország azon hat OECD-ország közé tartozik, ahol 2008 és 2010 között reálértéken csökkentek az oktatási intézményekre fordított állami kiadások (az általános iskolától a felsőfokú oktatásig terjedően), és ez a csökkenés az egyik legmagasabb mértékű volt; ezzel a kiadások a GDP százalékában is ténylegesen csökkentek. 2010–2012 között Magyarországon további 13 százalékkal csökkentek a kiadások. Az is kitűnik, hogy a fejlettebb uniós országok nagyobb részt finanszíroznak közpénzből, és hogy ezen belül nő a magánkiadások aránya.
Sok pozitív fejlemény az utóbbi években valóban örömteli. A helyzet azonban korántsem megnyugtató. Nagyon fontos ezért, hogy amit az ország a felminősítések miatti államadósság-finanszírozási költségeken megtakarít, azt feltétlenül azokra a területekre fordítsa, ahol az elmúlt évek megszorításai társadalmi feszültségeket okoztak.
A szerző közgazdász, professor emerita