Elhiszed, amit mond?
Ez talán a legfontosabb kérdés, amit egy politikussal kapcsolatban fel lehet tenni. Hiszen a választópolgár sokszor nincs abban a helyzetben, hogy az elé tárt információk tömegének valódiságáról meggyőződhessék, az ígéreteknek végképp csupán a bizalom a fedezete. Elhiszed-e, amit mond, bízol-e benne? A politikus iránti bizalom fedezete a hitelessége. E hitelességnek három fő építőeleme van: a választók tapasztalata, a politikus személyisége, valamint – és talán ez a legfontosabb – a politikus önmagához való hűsége.
Ez nem azonos a feltétlen következetességgel. Bismarck kancellárnak tulajdonítják a mondást, hogy csak az ökör következetes – azt sem meggyőzni nem lehet, sem jobb belátásra bírni. Az ember, még ha a világképe biztos alapokon áll is, még ha tartózkodik is attól, hogy nemzetiséget, nevet, vallást cseréljen, képes meghajolni az érvek előtt és módosítani a nézetein. A kérdés az, hogy ezt önmagához hűen teszi-e, legjobb belső meggyőződése szerint. Ha így tesz, azt a választók megérzik. Ha hazudik, akár önmagának, azt is.
Az állítás, hogy a politika a lehetőségek művészete, csak részben igaz. A pontos, teljes értékű megfogalmazás így hangzik: a politika azon lehetőségek művészete, amelyek révén a politikus képes érvényre juttatni a belső meggyőződését. Aki nem ezt teszi, aki csupán az adódó lehetőségek között lavíroz, lehet bár a szavak zsonglőre, akkor is rajtaveszt. Hiszen tudjuk: kevés embert hosszú ideig be lehet csapni, sok embert rövid ideig be lehet csapni, de sok embert hosszú ideig nem lehet becsapni. Elhiszed, amit mond, amit ígér? Nem hiszed el. És már meg is bukott.
Ez az a lecke, amit a jobbközépről indult, a széljobbon karriert csinált, majd most balra forduló pártelnöknek, Vona Gábornak nem sikerült megtanulnia. Nem az a baj vele, hogy megváltozott a véleménye, hanem az, hogy nem hiteles sem a korábbi álláspontja, sem a mostani. A gárdamellényes radikalizmusa éppen úgy szerepnek hatott, mint a tisztelgése a Spinoza Házban. Mintha rossz színész játszaná a szerepet: a néző nem tudja megmondani, mi a baj vele, de érzi, hogy minden szó hamisan cseng.
Ezt a hamisságot a Jobbik-elnök a Fidesszel szembeni agresszivitással próbálja túlkompenzálni, miközben balfelé egyik baráti gesztust teszi a másik után. Ami az utóbbit illeti, egyszerre kínos és reménytelen – baloldali elemzők egyre keményebb szavakkal utasítják vissza. A Fidesz és személy szerint az Orbán Viktor ellen indított háború pedig, noha a végeredményt csak 2018-ban hirdetik ki, már el is veszett, három okból is: mert nem háborúra termett ember vívja, mert nem hatékonyak a fegyverei és mert egyedül van.
Nézzük az első tényezőt. Vona Gáborral mint emberrel, mint személyiséggel nem volna különösebb probléma. Kellemes megjelenésű, élőszóban jól fogalmaz, intelligens ember benyomását kelti. Van azonban egy politikusként végzetes tulajdonsága: képlékeny ember. Hiányzik belőle a keménység. Gyurma.
Az igazat megvallva e nemben volt már egy sikeres elődje. Medgyessy Péter is képlékeny személyiség volt, megfelelni vágyó jó tanuló, a szocializmust is ötösre megtanulta, a kapitalizmust is, minden leckét betéve tudott. De ő nem is akart másnak látszani – ez volt a sikerei titka. Meg persze a bukásáé is.
Vona keménynek, határozottnak, mi több, agresszívnak akar látszani. Az agresszivitás önmagában nem negatív tulajdonság, feltéve hogy a személyiség uralni képes és megfelelő irányba csatornázza. Fordítsuk a szót rámenősségre, vagányságra, céltudatosságra, kitartásra, máris pozitív karakterjegyeket kapunk. A küzdősportokban az ilyen nélkülözhetetlen, a szelíd emberek, legyenek különben bármilyen ügyesek is, esélytelenek a jelentős sportsikerre. Sokszor ezt úgy fogalmazzák meg, hogy a sikeres sportoló győztes típus – ami mögött maga a jól irányított agresszivitás rejlik. Ég óvja a világot attól, hogy csupa ilyen emberekből álljon, de vezetni egy közösséget, egy vállalatot vagy egy országot csak a győztes típusú emberek tudnak.
Vonából hiányzik a veleszületett keménység, amit a fokozódó verbális agresszivitás a legkevésbé képes pótolni. Agresszív, letámadó karakterű ember benyomását igyekszik kelteni, csakhogy nem az, és ez átjön – egészen pontosan az jön át, hogy másmilyen embernek akar látszani, mint amilyen valójában.
Ilyen átmeneti személyiségváltoztatásra csak a színészek jobbjai képesek, civil szinte soha. Ezért van az, hogy a politikában csak az lehet sikeres, aki azonos önmagával, akinek elhisszük, hogy azt mondja, amit gondol, és azt gondolja, amit mond. Ez nem a politikáját minősíti, csupán magát a politikust: Torgyán József is mindig azonos volt önmagával, Horn Gyula, Antall József, Csurka István, Medgyessy Péter is. Gyurcsány Ferenc külön eset, ő a magyar politikatörténet egyik legszemélyiségtelenebb embere, bármivel ugyanolyan eséllyel képes azonosulni – ő a magyar közélet hímes tojása: kívül színes, belül üres.
Vonának nem hatékonyak a fegyverei sem. Az amerikai politikában, a választási kampányokban untig ismert mondás: it’s economy, stupid, ez a gazdaság(ról szól), ostoba. Végső soron minden választást az dönt el, hogy kitől milyen gazdasági teljesítményt várnak. A jelenlegi kormány gazdasági teljesítménye egyértelműen jó, ráadásul folyamatosan javuló, úgy lesz több a fizetés, hogy közben az államadósság is csökken. Az ilyen helyzet az ellenzéknek mindig megnehezíti a dolgát, sokszor arra kényszerül, hogy még a jónál is jobbat követeljen, a sokra is ráígérjen. Ebben a licitálásban azonban benne rejlik a hiteltelenség veszélye, ami az adott párt többi ígéretét is erodálja. Mint említettük, a politikus legfőbb fegyvere az elhitető erő, ami többé-kevésbé a hitelesség megjelenítése.
Mivel Vona gazdasági licitálásba nem kezdhet, a nemzetpolitikában pedig súlytalanná vált, ezért a saját tétjét a korrupcióra tette – amivel viszont több probléma is van. Az első, hogy ha jól megy a gazdaság, kevés embert izgatnak a mások pénzügyei. A Jobbik jelenlegi és remélt szavazói számára az sem rokonszenves, hogy jól emlékeznek: ezt a korrupciódolgot 2014 őszén az amerikai nagykövetség ügyvivője dobta be a magyar köztudatba, ma már aligha kétségbe vonható módon egy megtervezett kormánybuktatási kísérlet részeként.
A kard éle végül azért is csorba, mert a magyar közvéleménynek az a része, amelyre a Jobbik potenciális szavazóként számít, lényegében tudomásul vette a nemzeti burzsoázia létrehozásának folyamatát, még ha az időnként elég csúnya formákat is ölt.
Vona legsúlyosabb tehertétele azonban nem ez, hanem a saját pártja. Amelyben végzetesen egyedül van. Médiakampányának egyik különös jelensége, hogy szinte mindig egyedül szerepel, még a saját beosztottai sincsenek a közelében sem, nemhogy vezető párttársai. Azzal áltatja magát – a közvéleményt aligha sikerül –, hogy elvette a Jobbik lelkét, ez a párt már nem az, ami korábban volt. Ez azonban nem igaz. Felnőtt emberek ritkán változnak ilyen rövid idő alatt ekkorát, különösen, ha határozott személyiségű emberek. A Jobbik lelke pontosan az, ami korábban volt, minden érdemével és tehertételével együtt.
A valóság az, hogy a pártelnök titkos alkut kötött a pártjával: adjanak neki két év teljhatalmat, és ő vagy megnyeri nekik a választást, vagy ha mégsem nyer, lemond, eltűnik. Az ajánlat, megtámogatva a Simicska-médiával, túl csábító ahhoz, hogy a Jobbik vezető politikusai, képviselői visszautasítsák, de nem is azonosulnak vele. A Jobbik vezérkara, néhány csatlóst leszámítva nem harcos, hanem néző Vona háborújában. Ha nyer, jó, miniszterek lesznek. Ha veszít, az is jó, megszabadulnak tőle, visszatérnek a régi szép idők. Így válik érthetővé, hogy a pártból is kibuktatott korábbi alelnök, Novák Előd felesége miért maradt meg a Jobbik frakciójában. Ha Vona győz, módja lesz a nagyvonalú kompenzációra, ha veszít, Nováknak megnyílik a visszaút a Jobbik vezetésébe, akár az elnöki székbe is.
Vonának nincs hadserege, csak sajtója, de ott is egyedül, más testére szabott páncélban, csorba karddal rohamozza a magas falak mögött tanyázó ellenséget, és a legfőbb, ha nem az egyetlen reménye, hogy Orbán Viktor ellenfelei lovat adnak alá.
Meglátjuk, mire megy velük.
A szerző újságíró