Egy későbbi, pártszóvivői magyarázatban még hozzáteszik, hogy a kikötést a DK nem azokra vonatkoztatja, akik tartósan külföldön dolgoznak, hanem a határon túl élő magyar állampolgárokra. Helyben vagyunk. Vannak emberek, akik saját rossz döntéseik fogságában vergődnek. Ezek egyike Gyurcsány Ferenc, aki Facebook-bejegyzésében még meg is lepődik és megrökönyödve panaszolja világgá, hogy az ellenzéki nyolcak közül csak ők képviselik ezt az álláspontot. Gyurcsány Ferenc órája megállt 2004. december 5-én.
Álláspontja mit sem változott 13 év alatt, talán csak annyit, hogy a sokat emlegetett „23 millió román” helyett ma már „csak” a pár milliós határon túli magyarokkal, magyar állampolgárokkal riogat. Nehogy szavazatukkal romba döntsék, értsd: rossz kezekre bízzák a magyar nyugdíjrendszert, oktatást és adószabályokat. Elegáns lett volna, ha a fenti záradék meg sem születik. Elegáns lett volna hallgatni, most az egyszer nem szólni, akár úgy is, hogy az ajkába harap a jó Fletó, hadd fájjon. De sajnos Gyurcsány Ferenc nem tud kibújni a bőréből.
Apostoli jósággal, áldott jó szívével bárkit beengedne az országba, aki menekültnek mondja magát. Csak magyar ne legyen az illető. És közben – mindeddig – nem rogyott rá egyszer sem az ég. Persze azt legalább másfél évtizede jól tudjuk, hogy Gyurcsány Ferencről nem a nemzetben gondolkodás fog eszünkbe jutni, nem is a nemzetegyesítésért kifejtett munkáját fogjuk emlegetni, mert csupán két évszám is mindennél világosabban rezonál munkásságára: 2004, 2006 – a Kárpát-medencei és a budapesti magyarok elleni fellépés.
Pedig olyan jó lenne, ha Gyurcsány Ferenc maradna ezzel a záradékkal, ezzel a rövidke szöveggel, ezzel a felböfögött, reflexszerű megszólalással, és innentől kezdve a választás előtti kampányban egyetlen további szóval sem keltene gyűlöletet a határon túli magyarok ellen. Persze tudom, hogy ennek a valószínűsége a nullához közelít. Tudom, hogy fáj neki, hogy hiába győzött és érte el célját 2006-ban, mert 2010 mindent korrigált, segített a durván megsértett országimázst, az országblamázst helyrehozni, jó irányba terelni.
Segített gyógyítani a sebeket. Visszatérni a normalitáshoz és nem arról vitatkozni világ csúfjára, hogy magyar-e a magyar. Szóval Gyurcsány Fletó Ferenc jó lenne, ha belenézne a naptárba, mert igen, 2017-et írunk, alaposan benne járunk a XXI. században. Olyan túlhaladott és hazug minden indok, okfejtés és álláspont, amivel 2004-ben elárasztotta a magyar és a Kárpát-medencei magyar közvéleményt. Mint ahogy akkor is az volt. Ma már csak egy rossz emlék, amire éppen ezért emlékezni sem jó, csak abszurd módon éppen az azt előidéző krampusz emlékeztet még rá időnként bennünket. És saját magára, saját dicstelen szerepére.
Olyan jó érzés a pénztárcámban ott látni a magyar személyi igazolványt. Olyan felemelő érzés volt, hogy gyermekünk, szülei jogán, már automatikusan magyar állampolgár lett. Sőt, az lett elsőként és csak utána román. Ami számunkra olyan sokáig elérhetetlennek tűnt, abba ő beleszületett. És végül, olyan jó érzés Dalmáciában azt hallani a horvát házigazdától, hogy ő a román személyink ellenére is tudja ám, hogy mi magyarok vagyunk. Talán egyszer ez a tény, ez az evidencia bizonyos Gyurcsány Ferenc tudatáig is eljut. Jó lenne. De ha nem, nem. Hála istennek ő már nem tényező, nem vehet el tőlünk semmit, mint ahogy 2004-ben megtette. Sem identitást, sem nemzettudatot, sem állampolgárságot, sem pedig szavazati jogot. Mert ez így természetes.
Záradék: 1077. január 25-én, IV. Henrik császár zsákba öltözötten megjelent Canossa vára alatt, és három napon át kérte a pápa, VII. Gergely bocsánatát. Gyurcsány Ferenc 2004. december 5. közelgő évfordulóján tehetne egy háromnapos erdélyi körutat a bocsánatkérés, a megbocsátás és a megbékélés jegyében.
A szerző nagyváradi újságíró