Amikor az európai népek nem értik, mi folyik körülöttük, zavarodottságukban felülírják a háttérben készült forgatókönyveket, és fellázadnak. Polgárháborúk sorát kirobbantva próbálnak érvényt szerezni azon egyszerű vágyuknak, hogy legyen rend és béke. Kapják vissza – különösen Németországban – megszokott, nyugodt és kiszámítható életüket. Követeléseik jogosak ugyan, a valószínűsíthető restauráció során azonban sajnos rendszerint és jellemzően eltűnik az észszerűség, a mértéktartás és az élet tisztelete.
2017. december. 72 éve ért véget a második világháború. Békeidőszakról mégsem beszélhetünk az elmúlt hét évtized alatt, hisz rengeteg helyi konfliktus robbant ki a világban. Közöttük hallhattunk jelentősebbekről is, mint a vietnami háború, a Szovjetunió és a NATO afganisztáni háborúi vagy az iraki, hogy csak azokat emeljük ki, melyek naponta szerepeltek a híradásokban.
De volt, hogy magunk is elszenvedtük, megéltük az erőszakos összecsapások borzalmait: 1956-ban, a sztálinista terror elleni forradalom és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharc, majd a megtorlások idején. 1956 a XX. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt, ennek ellenére, no meg a délszláv válság dacára mégis úgy emlékszünk Európára mind a mai napig, mint a béke kontinensére. Logikusan fel sem merül hát bennünk, hogy háborús félként valaha számot kellene adni tetteinkről.
Öntudatlan állapotunk eredője, hogy egész egyszerűen elhallgatták: Európa NATO-tagországai tulajdonképpen háborút kezdtek Afganisztánban vagy éppen Irakban. Utóbbi esetben – mivel nem találtak tömegpusztító fegyvert – a szövetségesek a demokrácia terjesztésével indokolták és az iraki nép felszabadításaként aposztrofálták inváziójukat. A szókimondóbb narratívában már a „megelőző háború” szépítő kifejezést használták előszeretettel, amely még azelőtt avatkozik be, mielőtt Irak komolyabb veszélyt jelenthetne.
Ezek és az ezeket követő, a terrorizmus elleni globális hadjárat részeként indított műveletek adnak világos előképet arról, miért áll Európa 26 országa – köztük Magyarország is – háborús konfliktusban a megtámadott államokkal. A korrektség kedvéért persze megnyitható lenne a vita, hogy egy szövetségi rendszer tetteiért minden résztvevő egyenlő arányban felelős, azaz tényleges háborús fél-e?
Ugyanakkor az európai születésű katonák halálának kijózanító ténye okafogyottá teszi a polemizálást arról, hogy vajon országaink az Egyesült Államok és Törökország szövetségeseként háborúban állnak-e.
A rossz hírt tetézi, hogy egy másik értelmezési keretben is csak látszólagos a béke Európában, mégpedig azért, mert jól beazonosítható érdekszférák ütközőzónájaként a Közel-Keleten zajló tényleges fegyveres konfliktusokon túl egy negyedik generációs hibrid hadviselés színterévé is vált öreg kontinensünk. A „békés” európaiak földjét eddig elkerülte a tüzérségi tűz, a szőnyegbombázás vagy a gyalogsági roham, miközben a Közel-Kelet egyes országainak polgárai nem voltak ilyen szerencsések, és „hála nekünk”, az életük összeomlott, házaik romhalmazzá váltak.
De nem mentesülhetünk örökre tetteink következménye alól. Lassan mindennapjaink része lesz a háború borzalma itt, Európában is. Ennek előszele az ellenség katonái által végrehajtott háborús merényletek formájában már beköszöntött, több mint száz civil halottat és több száz sebesültet hátrahagyva Párizsban, Brüsszelben, Nizzában, Manchesterben, Londonban, Berlinben.
A támadásoktól való félelem már része mindennapjainknak, „amivel együtt kell tudnunk élni”, mondják az Európai Unió megválasztott vezetői. Mégsem ettől furcsa ez a háború, hanem attól, hogy többdimenziós struktúrában jelenik meg. Az általam rétegelt háborúnak titulált jelenség három összetevőt tartalmaz. Nevezzük ezeket a közérthetőség kedvéért a háború alap-, fedő- és hámrétegének.
Az alaprétegű konfliktus a már jelzett konkrét háborús helyzet, melynek frontvonala egyelőre nem Európában húzódik. (Hanem Afganisztánban, Irakban, Szíriában.) A klasszikus háború egyik formája a hátország támadása merényletekkel – ez már itt van a mindennapjainkban. Miként több ezer ellenséges katona is bemasírozott illegálisan Európába, és várják a hadba lépés kedvező időpontját. A szemünk láttára folyik a toborzás a muszlim hátterű európai állampolgárok körében. Céljuk az iszlám alapú élettér kiterjesztése vallási, kulturális és jogi értelemben is.
A struktúra második fokozata a fedőrétegű háború, mely elfedi a fent jelzett jövőképet, hisz napjaink alapkonfliktusa, ütközete nem vallási alapú, azaz nem a keresztény–iszlám szembenállásra épül. Az összecsapás Európán belül van, a multikultúrát terjesztők és a nemzetállamokat megtartani akarók között. Az illegális bevándorlást a multikultúra hívei finanszírozzák.
A bevándorlókban segédcsapatot látnak a nemzetállamok ellenállásának leküzdéséhez. Azonban az is látszik, hogy a muszlim segédcsapatok át fognak alakulni főerővé, mostani szponzoraikat is kiszorítják majd a hatalomból, esetleg Európa földjéről is. Mindenkit elüldöznek majd, aki nem tér át az iszlám hitre és nem tartja magát annak szokásaihoz.
A harmadik csoport a hámréteg, amely eltakarja az alap- és fedőréteg okozta anomáliákat. A hámréteg Európa mindennapi konfliktusait testesíti meg. Elszakadási törekvések tartományok részéről, úgymint Katalónia, Skócia, flamand–vallon ütközetek vagy a kisebbségi jogok sárba tiprása például az ukrán nyelvtörvénnyel. Ezen lázadások alkotmányos keretekben igyekeznek tartani a konfliktusokat.
Ahogyan a nagy politikai viták, kirohanások és lejárató kampányok is „politikai eszköznek” minősülnek. Az európai légtérben egyre jobban izzik a levegő, a hámréteg alatt megbújó feszültségek – közeledve a fedőréteg kihívásaihoz és az alapréteg fojtogató stratégiai hiátusához – robbanással fenyegetnek.
A feladat világos: meg kell akadályozni, hogy nemzetállamunk életét káoszba vagy az abból kifejlődő polgárháborúkba sodorják mindazok, akiknek üzleti érdeke lehet egy európai zűrzavar.
Földi László – A hírszerző szemével és Horváth József – Az elhárító szemével összes cikkét ITT találja.
