Semmit nem várt nagyobb hittel és elszántsággal a rendszerváltó magyar társadalom, mint az évszázadok óta elmaradt felzárkózást a kontinens nyugati országaihoz. A felzárkózást mindenekelőtt az anyagi javak elérhetőségének ugrásszerű javulásában jelölte meg, az ennek megvalósításához szükséges demokratikus társadalmi működtetést pedig az ehhez szükséges feltételként kezelte.
A rendszerváltás első négy évének tapasztalata alapján azonban kényszeredetten szűrte le a tapasztalatot, hogy a demokratikus államrend lehet, hogy szükséges, ámde semmiképpen sem elégséges a sikerhez, ahhoz a demokratikusra váltott államrend alkalmasabb működtetése is kell.
A magyar történelem fintora, hogy ezt az alkalmasabb működtetést éppen a hatalomból több évtizedes regnálás után kiszavazottaktól remélte, akik évtizedes államhatalmi pozícióikat jórészt éppen az alkalmatlan gazdaságpolitikájuk miatt veszítették el.
Napjainkban az év harmadik negyedévében elért ötszázalékos gazdasági növekedés újra aktualitást ad a kérdésnek, hogy hogyan is állunk a vágyott cél megvalósításával, milyen helyezést értünk el eddig a remélt felzárkózásban. Ennek mértékét ugyanis a gazdaság teljesítésének mértékével, annak másokhoz történő összehasonlításával tudjuk igazán megítélni.
Elöljáróban leszögezhetjük, hogy három évtized nem volt elegendő a felzárkózáshoz, mi több, még a velünk együtt a nyugati életformához csatlakozó sorstársainkhoz képest is sikerült lemaradást begyűjteni. Biztatást a régi cél megvalósításához a kitűnő növekedési számok akkor adhatnak, ha a három évtizedes folyamatot áttekintve sikerül a hibák azonosítása, és ezek figyelembevételével a jövő teendőinek meghatározása. Célravezető az eltelt több mint három évtizedet szakaszolva elemezni. A gazdaság teljesítményének hanyatlása ugyanis már jóval a politikai rendszerváltás előtt elkezdődött, és a demokratikus átalakulás első éveiben fel is gyorsult.
Az 1988-at követően elkezdődött lassulást 1990 után – hasonlóan a többi térségbeli országhoz – két év komoly visszaesés követte, de azt követően szinte minden környékbeli partnerünk nálunk jobban teljesített. (A mi zuhanásunknál csak a román gazdaságé volt nagyobb, és 1995-től évente fokozatosan emelkedve már hat százalék feletti volt a lengyel, román és a cseh növekedés is, szemben a magyar 1,5 százalékkal.)
Nálunk a hivatalos gazdaságpolitika homlokterében a multinacionális tőke nemzetközi versenyképességéhez szükséges leghatékonyabb hazai működés feltételeinek megteremtése volt a kizárólagos prioritás, ezt szolgálta a radikálisan gyors és a piaci megmérettetést kerülő magánosítás, az irreálisan magas kamatszint, a külföldi termékek gyors bejövetelének szőnyegbombázás-szerűen utat nyitó csőd- és felszámolási törvény.
Az exportorientált (értsd: multinacionális) növekedés és a profitképes termelővagyon külföldieknek történő értékesítése vált a gazdaságpolitika vezérüzenetévé. A legjobban teljesítő lengyelek esetében az is sokat nyomott a latban, hogy éltek az államadósság-csökkentés adta lehetőségekkel, amit a korabeli hazai pénzügyi vezetés többször is visszautasított. A csehek (akiknek az államadóssága nem volt jelentékeny) pedig komolyan vették a korona értékállandóságát, nálunk a forint rontása viszont sportszámba ment.
1990-ben egy cseh korona 2,40 forint volt, ma 12,50. Nyilvánvaló, hogy másfél millió munkavállaló kényszerű kivezetését a munkaerőpiacról semmiféle zseniális multinacionális bravúr nem pótolhatta. Nagyon sokáig nem szerepelt a gazdaságpolitikai prioritások között a hazai tőketulajdonosi réteg létrehozása, azt sem a privatizációs folyamatban és főként a hitelezésben nem támogatta a politika, szemben például a csehekkel, ahol nemcsak a kis tőkejavakhoz, hanem komolyabb kapacitásokhoz is hozzájuthattak a helyiek.
Sajnos a tulajdonosi osztály tőke- és tapasztalatszegénysége komoly, a jövőbeli növekedést veszélyeztető kihívás máig, amit a lehetséges eszközök bevetésével enyhíteni szükséges.
Hasonlóképpen kedvezőtlenebb módon használtuk ki az Európai Unióhoz történő csatlakozás előtti és az utána eltelt éveket növekedési szempontból. Nálunk a 2005-ös 4,3 százalékos csúcsnövekedést gyors csökkenés, évekig nulla százalék körüli növekedés (2007–2008), és 2009-ben rekordméretű, 6,6 százalékos visszaesés kísérte, míg a többieknél évi 7-8 százalékos növekedési számok sorakoztak; a lengyelek még a válságos 2009-ben is 2,8 százalékos növekedést tudtak felmutatni.
A lemaradásban továbbá sokat jelentett a mezőgazdasági fejezet uniós tárgyalásának balsikere. Az amúgy is a kárpótlási jegyes termőföldjuttatás, valamint a téeszek és állami gazdaságok gyors társasági jogi átalakítása helyett történt szétzilálása miatt az uniós csatlakozáskor az agrárágazat – tárgyalóink hősies meghátrálása miatt – feleakkora uniós támogatáshoz sem jutott, mint a lengyel gazdálkodók.
Ráadásul már a csatlakozás előtti években szélesre tártuk a kapukat az agrártermékek behozatala előtt. Jött is a hús, a tej, a zöldség, és tömegével szorította ki a magyar termelőket. A máshol sikeres őstermelői piacra jutást a balliberális kormányzatok gyakorlatilag ellehetetlenítették. Végül, de nagyon is figyelembe veendő módon, a hazai gazdaságot végig sújtotta az éves inflációt messze meghaladó kamatszint, amin a devizaalapú hitelezés csak tovább rontott.
Bizalomkeltő változás csak a 2010-es kormányváltás után következett be. Annak első két éve is az IMF és az EU prése miatti szorítás jegyében telt el. 2012–2017 között azonban minden kétséget kizáróan felküzdöttük magunkat a térség erős középmezőnyébe, és állva hagytuk nyugati partnereink növekedési adatait. Az időszakra vonatkozó legmagasabb román 3,95 százalékos növekedési ütem mellett mi 2,38 százalékot, a szlovákok 2,77 százalékot, a csehek 2,25 százalékot, míg a lengyelek 3 százalékot tudtak felmutatni.
Ami valóban bizalomkeltő, az a növekedés tartóssága, illetve növekvő üteme. Reményekre van, elbizakodottságra azonban még mindig semmi okunk nincs. Több mint három évtized tapasztalata egyértelmű üzeneteket sugall. Mindenekelőtt biztos keretet ad a növekedéshez, ha a külső pénzügyi kitettség (deviza- és mindenféle külföldi források) tovább csökkennek.
Egyértelművé vált, hogy a hazai tulajdonú gazdaságnak jut a következő évtizedekben a fő növekedési feladat. A kormányoknak sokat kell tenni azért, hogy a térség többi országaihoz viszonyított gyengébb teljesítőképességük megszűnjön, olcsó források biztosításával, az oktatási-képzési rendszer gyökeres átalakításával, a kisebb cégek külföldi piaci munkájának energikus segítésével.
Minden ellenkező propaganda dacára kiderült, hogy a bérek és általában a jövedelmek dinamikus emelkedése nem eleve elrendeltetett inflációgerjesztő faktor, hanem a gazdaság hasznos dinamizálását is szolgálhatja. A valós felzárkózás ígéretes kezdeténél vagyunk – igaz, hogy közben három évtized pergett le.
A szerző közgazdász