Néztem a Kossuth téren tüntetőkről készült videókat, fényképeket, olvasom a tudósításokat. Megdöbbenek a demokráciát követelő, de a felvonulással éppen a demokráciát lefejező felvonulókon, akik képtelenek felfogni, hogy miközben az Európai Unió zászlóját lengetik, éppen azt rombolják le a sárga földig, ami Európát Európává tette.
Csak akkor lett volna demokratikus az április 8-ai választás, ha az ellenzék nyer? Csak akkor lennének elégedettek a felvonulók, beleértve a jobbikosokat is, ha azok kerültek volna hatalomra, akik évekkel ezelőtt kilövették a szemüket? Hogy voltak képesek most velük együtt masírozni?
Hogy nem fogják fel, hogy nem a kormány záratta be a Magyar Nemzetet, hanem az a Simicska Lajos, akinek már nem volt szüksége rá, s ezért simán utcára dobott több tucat újságírót? Nincs sajtószabadság? Nincs HVG, Index, 24.hu, Népszava, 444.hu, Hír TV, RTL Klub, nem is sorolom tovább… Diktatúra van? Egy diktatúrában nem lehetett volna megtenni azt, amit szombaton megtettek, és amit most hétvégén is meg fognak!
Tudom, sokan sok helyen leírták már ezeket, de a döbbenet belőlem is kikívánkoztatott néhány sort. Értetlenül állok a történtek előtt, s furcsamód nem undort, felháborodást érzek a tudósítások láttán, nem nyílik ki a bicska a zsebemben.
Sokkal inkább szorongás vesz rajtam erőt, s összeszorult szívvel arra gondolok: mi lesz velünk, erdélyi, határon túli magyarokkal, ha a Soros György pénzén szervezett demonstrációk, konspirációk ne adj’ isten célba érnek?
Hónapokon át torkunkban dobogott a szívünk, s igen, mi is elmentünk levélben szavazni, hogy folytathassa határokon átívelő tevékenységét a kormány. Az a nemzetféltő kormány, amely az elmúlt nyolc évben értelmet adott, tartalommal töltötte meg az anyaország kifejezést, hiszen valódi „anyaként” volt gondja az önhibájukon kívül a határokon túlra szakadt gyermekeire, mindig volt egy kedves szava, amely erőt adott a mindennapok elviseléséhez, reményt a megmaradáshoz.
És nem, nem az „üveggyöngyökre” gondolok, amikkel az ellenzék szerint a kormány lekenyerezett bennünket, hanem a biztonságra, amit csak az anyaország tud nyújtani nekünk.
Az elmúlt években bármilyen jogsérelem ért, márpedig sajnos ért elég bennünket, szinte kizárólag csak az anyaországra támaszkodhattunk, csak hozzá fordulhattunk, amikor az égbekiáltó igazságtalanság dacára nem volt, aki meghallgasson bennünket. Sem Bukarestben, sem Brüsszelben. A kisebbségi sors vergődésében azonban mindig, minden körülmények között számíthattunk az anyaországra, s így vannak ezzel a kárpátaljai, a felvidéki és a délvidéki magyarok is.
A biztonság pedig igen erős kapaszkodó, reményt adó érzés ebben a ránk kényszerített világban, amelyben egyre több erdélyi magyar vezető mondja ki: Románia szekusállam. Románia szekusállam, amelyben – a ’89 előtti állapotokhoz hasonlóan – egyre inkább csak megtűrt nép a magyar, vezetőit, választott tisztségviselőit, papjait, értelmiségijeit pedig le kell hallgatni. Mint annak idején…
Nemrégiben egy recsegő, alig érthető, s főként szubjektíven értelmezett hangfelvétel miatt ítélték két év nyolc hónap letöltendő börtönbüntetésre kincses Kolozsvár korábbi alpolgármesterét, Horváth Annát, de Nagy Zsolt, Markó Attila, Borboly Csaba, Ráduly Róbert Kálmán, Tamás Sándor is tudna bőven mesélni az őket ért jogsérelmekről, meghurcoltatásokról, s akkor még nem is soroltam a magyar egyházi ingatlanok visszaállamosítási kísérletét, a magyar iskolák megszüntetését.
Újabban az önálló magyar nyelvű orvosi, fogorvosi és gyógyszerészképzés került veszélybe, hiszen az a fondorlatos, sokáig titokban tartott terv lépett életbe, miszerint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet, a MOGYE-t összeolvasszák a Petru Maior nevű egyetemmel, s a két oktatási intézmény fúziójával örökre leírják Marosvásárhely és az erdélyi magyarság egyik legerősebb egyetemét.
Még egy beszédes – hivatalos – adat: öt év alatt több mint 300 ezer személyt hallgatott le a román titkosszolgálat. Most hirtelen eszembe jutottak a Kossuth téren diktatúrát skandáló tüntetők… Ebben a rendőrállamban, vagy ahogy Horváth Anna nevezte: szekusállamban, ahol minden egyes romániai magyart nyilvántartanak, még mindig több mint egymillióan próbálunk egzisztenciát teremteni magunknak, s próbálunk megmaradni – elsősorban magyarnak.
Tartok tőle, a gyűlöletből összeverődött tüntetők nem értik, miről beszélek. Mondjuk, fordítva is igaz: a szombat délutánt szántással-vetéssel töltő székelyek sem értik, mi a fenét akar a nemzet fővárosának utcáin a sok pesti piperkőc.
Akiket ezúton is arra kérünk: ne próbáljanak minket szétválasztani a számunkra (is) biztonságot nyújtó anyaországtól. Sajnos volt már részünk „mostohaanyából”, nem kérünk többet belőle.
A szerző újságíró, Székelyudvarhely