Az új esztendő egyik fontos eseménye, hogy a portugál António Guterres személyében az ENSZ élén új főtitkár orientálhatja a világszervezet politikáját. Ez a változás reményével kecsegtet, mert elődje leginkább azzal szerzett magának hírnevet, hogy épp akkor nem lehetett látni sehol, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Másfelől Guterres a Biztonsági Tanács egyöntetű támogatásával lett főtitkár.
Az új vezető küldetésének elsődleges céljaként tűzte ki a béke és biztonság terén mutatkozó, az utóbbi időszakban meglehetősen elhanyagolt kihívások kezelésének az eddigieknél jóval hatékonyabb érvényesítését. Ennek zálogaként egy aktív és bizalomra épülő kapcsolat létesítését jelölte meg közte és a Biztonsági Tanács között. Elég csak Szíriára, Líbiára, Jemenre vagy Kongóra pillantani, amelyek mind a kollektív biztonság szemmel látható kudarcait jelzik a világban. Megvalósításához ugyanakkor nem elegendő a főtitkár hídépítő szerepe, a Biztonsági Tanács reformjára is szükség van.
A Biztonsági Tanács 1946 januárjában, éppen 71 évvel ezelőtt kezdte meg működését. Megalapításának kifejezett célja volt, hogy az úgynevezett kollektív biztonság intézményén keresztül nemzetközi jogállami kereteket szabjon a fegyveres erőszak alkalmazásának. Hasonlóan az ENSZ alapokmányának a nemzetközi közélet és kapcsolatok többi területére gyakorolt hatásához, annak idején a béke és biztonság kérdésein őrködő Biztonsági Tanács felállítása is paradigmaszerű változás ígéretét jelentette.
Ugyanis míg korábban a fegyveres erő alkalmazásakor az államok legfeljebb csak azt a kérdést tették fel, hogy célravezető vagy bölcs döntés-e, addig az alapokmány időszakában már azt a kérdést is hozzáteszik: vajon jogszerű intézkedés-e? Ennek megítélését pedig leginkább a Biztonsági Tanácsra bízták. Ez még annak ellenére is így van, hogy a világháború győztesei közül kikerült öt állandó taggal és emellett tíz választott taggal működő Biztonsági Tanács az elmúlt hetven esztendőben a fegyveres konfliktusok felszámolása, illetve a béke kikényszerítése terén meglehetősen kevés alkalommal könyvelhetett el igazi sikereket – fennállása óta mindösszesen kétszer.
Elsőként nem sokkal a második világháborút követően, 1950 júniusában Észak-Korea Dél-Korea ellen végrehajtott agressziójának visszaszorítását határozta el. E döntés azonban meglehetősen egyedi történelmi körülmények között született. Egyfelől Kínát még a Formosa szigetére visszaszorult, Amerika-barát és köztársaságpárti Csang Kaj-sek képviselte a Biztonsági Tanácsban. Másfelől pedig a Szovjetunió éppen e miatti tiltakozásában távol maradt a döntéstől, ami egyet jelentett a döntés elfogadásával.
A második béketörés, amelyet a Biztonsági Tanács sikerrel akadályozott meg, szintén egyedi történelmi körülmények között zajlott. Immáron a Szovjetunió végzetes meggyengülését követően, 1990 augusztusában Irak kuvaiti inváziója miatt határozott nemzetközi beavatkozásról. Ennek eredményeként az öbölháború alig több mint egy hónapos leforgása alatt a nemzetközi erők sikerrel szabadították fel a megszállt Kuvaitot. Mindemellett korainak bizonyult azok öröme, akik e sikerben már a hatékonyabb béketeremtés előfutárát látták.
A két eredményes béketeremtési műveletet leszámítva a Biztonsági Tanács elmúlt hetvenévi munkáját sokkal inkább a torzsalkodás és a döntésképtelenség jellemezte. Sem a korábbi hidegháborús kihívásokra, sem pedig az elmúlt negyed évszázad új jelenségeire nem volt képes olyan válaszokat adni, amelyeket az alapokmánya egyébként megkövetelne. A Biztonsági Tanács híres patkó alakú asztalánál helyet foglaló tizenöt állam képviselője a hidegháború éveiben a kollektív biztonság kérdéseiben is rendszerint ideológiai elvek és a szövetségi rendszerhez tartozás mentén adta le szavazatát.
Az állandó tagként jelen lévő győztes hatalmak pedig általában éltek azzal az előjogukkal, hogy a számukra kellemetlenebb következménnyel járó döntéseket rendre megakadályozzák. Ebben a szovjet delegáció élen járt, amelyet mi sem mutat jobban, mint hogy a Szovjetunió, illetve utódja, Oroszország egymaga a vétók felét adta le. Ilyen okok miatt aggatták a szovjet delegáció vezetőjére a „Mr. Veto” gúnynevet. Ennek eredményeként éppen a hidegháború legforróbb pontjain, köztük a magyar forradalom során bizonyult a leghasznavehetetlenebbnek a kollektív biztonság intézménye.
A Biztonsági Tanács még inkább tanácstalannak látszik olyan fegyveres konfliktusok láttán, amelyek egy-egy országon belül bontakoznak ki, de amelyek egyúttal olyan intenzitást öltenek, ami az alapvető emberi jogok és humanitárius értékek tiszteletét sodorja veszélybe. És hiába ért jórészt békés véget a hidegháború, az elmúlt huszonöt esztendő bővelkedett az ilyen jellegű konfliktusokban. Szomália vagy Ruanda elrettentő példaként szolgál. Ez utóbbi országban a jelen lévő, ámde leginkább tehetetlenül ácsorgó nemzetközi erők szeme láttára bontakozott ki az újabb kor egyik legvéresebb népirtása.
Nem kell azonban Afrikáig pillantani, hogy a Biztonsági Tanács egyre súlyosabb méreteket öltő tehetetlensége nyilvánvalóvá váljon. Elég csak a délszláv válságot és az ott lezajló újabb európai etnikai tisztogatást említeni. A tehetetlenség egyik legfőbb oka pedig nem más, mint hogy a Biztonsági Tanács döntései nem elsősorban a válságról, sokkal inkább a tagok erőviszonyairól szólnak: míg a hidegháború korszakában a bipoláris világrendről, addig azóta leginkább Amerika egyedüli hegemóniájáról.
Egyszerűbben fogalmazva, amelyik ország ezt a hegemóniát nem kedveli, mindig az amerikai javaslat ellen fog szavazni, függetlenül a megoldást igénylő válságtól. Nincs sok csodálkozni való tehát azon, hogy a kollektív biztonság garanciái a terrorizmus által megtépázott szíriai polgárháború során is teljes csődöt mondtak. A XXI. század eddigi legsúlyosabb humanitárius katasztrófája kapcsán ugyan a tanács heti rendszerességgel ülésezik, de az állandó tagok egyetértésének hiánya a legtöbb közös cselekvésnek gátat vet.
A Biztonsági Tanács hitelessége mára erősen erodálódott, és működési rendjét súlyos kritikák érik. A bírálatok egy része azt a visszatérő aggályt fogalmazza meg, hogy az állandó tagok ugyan még mind nagyhatalmak, de már nem kizárólagosan ők az egyedüli nagyhatalmak a világban. Eszerint az állandó tagok olyan bővítése indokolt, amely hívebben tükrözi a világ mindenkori geopolitikai erőviszonyait, és amely így hatékonyabb működést garantálhat.
A kritikák másik része ugyanakkor az állandó tagokat megillető, közismert nevén „vétójog” korlátozása köré csoportosítható. E gondolat magját a korábbi főtitkár, Kofi Annan 1999 szeptemberében úgy fogalmazta meg, hogy a tömeges és szisztematikus emberijog-sértéseket semmilyen körülmények között nem lehet sem megengedni, sem pedig elnézni. Ezzel lényegében a humanitárius intervenciókat a kollektív biztonság részeként kívánta elismerni, és végrehajtásuk feltétlen szükségességére szólított.
Erre utalt a minap elhangzott beszédében Olof Skoog, Svédország ENSZ-nagykövete, jelenleg a Biztonsági Tanács elnöke is. Ő egyenesen újévi fogadalomtételre szólította fel a testületet, pontosabban annak tagországait. A január eleji beszédében megfogalmazottak szerint ugyanis a Biztonsági Tanáccsal szemben minimális elvárás, hogy fegyveres konfliktusok, humanitárius válságok vagy a nemzetközi jog humanitárius szabályainak megsértésekor kellő eredménnyel cselekedjék.
Egy nemrégiben napvilágot látott francia és mexikói közös javaslat ezt az elvi tételt igekszik a gyakorlatba ültetni. E javaslat korlátozná a vétószabály alkalmazását azokban az esetekben, amikor a döntés egy ország polgári lakossága ellen elkövetett atrocitásokkal kapcsolatos. Erről pedig mindig a szervezet főtitkára tenne javaslatot.
Az egy híján száz ország támogatását élvező reformjavaslat a vétószabályt így nem privilégiumként, hanem sokkal inkább felelősségként fogja fel. Ezzel egyidejűleg pedig a vétó lehetősége nélküli, többségi elven nyugvó döntés arra szoríthatja a nagyhatalmakat, hogy az előttük lévő válságra összpontosítsanak ahelyett, hogy a Biztonsági Tanácsban játszott szerepüket és szavazatukat saját geopolitikai súlyuk megerősítésére használnák.
E javaslat felkarolása és a Biztonsági Tanács diszfunkciójának csökkentése lehet az új főtitkár első próbatétele.
A szerző jogász-közgazdász
