Aki turistaként megfordult annak idején Leningrádban, az bizony ki nem hagyhatta az Auróra fedélzetén tett rövidke sétát, és csak az idegenvezető vérmérsékletétől függött, mekkora pátosszal ecsetelte azt a bizonyos lövést, amely talán ott és akkor el sem dördült.
Vagy nem ott, nem úgy, nem akkor és nem oda lőttek vele, ahová. Mert az már egyre nyilvánvalóbb, hogy a cári családnak az Ermitázsban található egykori kis ebédlőjébe nem csapódott be a lövedék. A 80-as évek vége felé pedig már viccek is szárnyra kaptak Leninnel és az Aurórával kapcsolatban: a vezér feltámad, szétnéz, fejét vakargatja, és arra a következtetésre jut, hogy megint lőnie kellene a cirkálónak. Mert észrevette, hogy a dolgok nagyon balul sültek el, és akkor még neki is megvolt a kultusza. Igaz, hamisították is szorgalmasan vagy 70 évig.
Akkor még igyekeztek találni ezernyi okot és ezer bűnbakot, hogy miért ilyen nyomorúságos az élet a létező szocializmus országában, de Iljics Lenin és a forradalom akkor még olyan szent volt, akár egy úton heverésző tehén Indiában.
Akkor még volt vagy tíz-egynéhány Lenin-múzeum Észak Velencéjében. Vélhetően minden kerület presztízskérdést csinált belőle, hogy náluk is legyen legalább egy darab emlékhelye a vezérnek. E sorok írója a 80-as években tíz évet dolgozott idegenvezetőként a Szovjetunió nagyvárosaiban, Leningrádban is megfordult vagy 25 alkalommal, így volt alkalma megtapasztalni, hogyan színezték a forradalommal és Leninnel kapcsolatos legendákat.
Az idegenvezetőket mindig a hideglelés kerülgette, amikor a fakultatív programokat ajánlgatták, nehogy a csoportban olyan elmebeteg többség alakuljon, amely hajlandó lenne elutazni a Razliv nevű tavacska környékére, és megtekinteni Lenin egykori kalyibáját, melyben a nagy teoretikus rejtőzködött a cári titkosrendőrség elől. Pontosabban a másolatát, hisz az eredetinek már nyoma sem volt. Született legenda arról, hogy a derék Uljanov hogyan maszkírozta magát, amikor fűtőnek álcázva utazott a mozdonyon Finnország irányába. Az a Lenin, aki életében lapátot nem fogott soha a kezében. Fizikai, sőt semmilyen hasznos munkát nem végzett soha. A legenda szerint a kalyiba körül kaszált és szénát gyűjtött, és senkinek fel nem tűnt, hogy kicsit idegen lehet tőle ez a fajta kemény paraszti munka.
Volt szó illegalitásról, zseniális szervezésről, teóriákról, csak a valóságról nem volt szabad beszélni soha.
Se kérdezni, se válaszolni. Pedig kérdések azért adódtak volna már akkor is szép számmal, főleg Lenin útját illetően Svájctól a finn pályaudvarig, hiszen az út nagy része a központi hatalmak területén keresztül vezetett. Ám a lepecsételt vagon és a benne utazó emberek tabutémának számítottak. Az meg igazi szentségtörés lett volna, ha valaki rákérdezett volna arra a titkos kapcsolatra, amely összekötötte a világ proletariátusának vezérét a berlini Wilhelmstrasse épületével, ahol a német hírszerzés székelt.
Az Auróra lövésétől kezdve a forradalmárok gyakorlatilag helyet cseréltek a szentekkel Oroszország területén. A szenteket egy nagy lendülettel kihajították a vallásos orosz nép életéből, a szakrális épületeknek új funkciót találtak. Ennek a mítosznak pedig a szolgálatába állt a teljes szovjet „művészet”, de nevezhetjük hamisítógyárnak is.
Elég csak Eisenstein filmjére gondolni, ahol hatalmas statisztagárdát mozgattak a Téli Palota elfoglalását bemutató jelenetben. Aztán hetven évvel az ominózus ostrom után hivatalosan is elismerték, hogy valójában nem is volt akkora csetepaté.
A forradalom vezetői közül volt olyan, aki ismerhette a frontot is megjárt, kiéheztetett katonák finom és cizellált lelkivilágát, no meg a szeszes italok iránt érzett erős vonzalmát, melyet kezdtek is gyakorolni a Téli Palotában lévő cári pincék borainak mértéktelen fogyasztásában, így gyorsan intézkedtek is. Megtiltották az ivászatot, és a borokat az épület csatornalefolyóiba öntötték.
Arra azért ők sem gondolhattak, hogy ezzel mérhetetlen örömet szereztek az épületen kívül lévő katonáknak, akik hamar felfedezték, hogy a Mojkába ömlik a bor, gondolták, elő a kulacsokkal, és ha idő engedi, célszerű lenne nagyobb edényeket is szerezni a nedű felfogására.
Igaz, ez csak a kezdet volt, de megágyazott a későbbi „szocialista demokráciának”, no meg Lenin elvtársnak és díszes társaságának, közben megismertetve Oroszország lakosságát az emberi szenvedés, a pokol olyan mélységes bugyraival, amelyeket a nem kevés fantáziával megáldott Dante sem tudott volna leírni, de még elképzelni sem.
Jobb lett volna, ha nem is lő az Auróra.