A liberálisok kihozták a karanténból a nyilasokat ugyanúgy, ahogy az SZDSZ a kilencvenes évek elején a kommunistákat. Itt az ideje tehát, hogy felidézzük, a Jobbik milyen eszmei és szociológiai rokonságot mutat a nyilas szellemiséggel. A nyilasok ugyebár a Horthy-rendszer szélsőséges ellenzékéhez tartoztak, egyszerre elégítve ki a szélsőségesség kritériumát mind jobb, mind bal felől.
A kortársak ugyanis alapvetően baloldali eszmének tartották a nemzetiszocializmust, harcát pedig frakciózásnak a kommunistákkal és az egyéb szélsőbaloldali csoportokkal. Történelmi távlatból tekintve még az antiszemitizmus sem különböztette meg őket egymástól, bármit is hazudozzanak erről összevissza a bolsevikból liberálissá lett marxisták. A nyilasok keresztények is csak látszatból voltak, hiszen gyakorlatuk pontosan annyira tagadta meg azt, mint a kommunistáké.
A Jobbik ideológiai zagyvalékában mindig is egyszerre volt jelen minden és mindennek az ellentéte. A nyilasok pontosan olyan hevesen tagadták a fennálló rendet és a normalitást, mint a kommunisták és most a liberálisok.
1919-ben a kommunisták nagyon világosan megmutatták, hogy mire számíthat a magyar nemzet a Nyugatról importált beteg ideológiák fanatikusaitól. A harmincas évek Magyarországán mindenkinek világos volt, hogy a két társaság rohamcsapatai ugyanabból a rétegből kerülnek ki, a nyilas eszme alapvetően olyan embereket vonzott, mint amilyeneket a kommunista eszmék is. Olyanokat, akik személyes kudarcaik megbosszulását, egyéni jelentéktelenségük elmúlását várták a faék egyszerűségű elveket hangoztató pártközösségektől.
A Jobbik szerencsepillanata a 2014-es választás volt. Három választói csoportot tudtak megszólítani egyszerre. Teljes egészében bírták szinte az összes radikális csoport feltétlen támogatását. A középre húzó Fidesz erre nyilvánvaló lehetőséget adott. Meg tudták szólítani a MIÉP egykori bázisát is, azokat a nemzeti csoportokat, amelyek mögött koherens nemzeti ideológia állt, és amelyek úgy ítélték meg, hogy a Jobbik a Fidesz egyértelmű szövetségese, és 2018-ra akár annyira megerősödhet, hogy koalícióra kényszerítheti a Fideszt.
Hasonlóan egyedi lehetőség volt az is, hogy a szocialistákból kiábrándult, alapvetően a Jobbik nyilas jellegére vevő lumpenrétegek számára még vonzóbbá vált a nagyhangú handabandázás, a jól adagolt cigányozás és zsidózás, aminek hiánya mindig is fájt a szocialisták „nem értelmiségi” szavazóinak.
Ez három alapvetően különböző és nem kompatibilis szavazóbázis. 2014-ben a Jobbik elérte szavazatszerzési képességeinek maximumát, Vona Gábor és alvezéreinek hitelessége a csúcson volt, és el lehetett hinni azt, hogy radikális ígéreteik közül néhányat meg is valósítanak, ha a tűz közelébe kerülnek.
2014 után a valóban jobboldali értelmiségiek, akiknek nem vette be a gyomra a párt teljes ideológiai szétesettségét, és érzékelték, hogy tisztulásra semmi esély, elkezdtek elszivárogni. Még a realista radikálisok lelkesedése is elkezdett megcsappanni, mert Vonáék a karrierlehetőségeiket latolgatták egy komolyan vehető nemzeti program elkészítése helyett. Ők nyilván hamarabb érzékelték Vona előbb ezoterikusnak tűnő, később az iszlám iránti elköteleződéssé fajuló változását és a pártvezetés egyre belterjesebbé válását.
A „néppártosodás” már csak reakció a hanyatlásra, és egy csapda, amelybe a liberális tanácsadók benavigálják a Jobbikot. Az iszlám nemcsak vallás, hanem politikai doktrína, amely pontos utasításokkal látja el híveit a hatalom megszerzése érdekében. Vonáék muszlim szövetségesei is a liberálisokkal való együttműködés felé szorítják őket, hiszen Nyugaton is az iszlám legfontosabb szövetségesei a liberálisok.
Hitler óta minden szélsőséges párt vezetője abban reménykedik, hogy legyőzheti azokat, akik besegítik hatalomba. Vona hite szerint most a liberálisok játsszák a hasznos idióták szerepét, nem pedig ő. Ebben az őrületben nem az emberi kapcsolatok, hanem a végletes vallási és a vallási jellegű ideológiai elkötelezettségek játsszák a főszerepet. És persze a gyűlöletük tárgya a közös: a demokrácia és Orbán. Eszelős gyűlöletük közös, ez együttműködésük alapja.
Vona és társai számára a lepaktálás a bolsevik-liberális tábor pártjaival (amelyeknek nyíltan a magyar nemzetállam megszüntetése a célja) csak a speciális magyar viszonyok miatt nehézkes. Magyarország ugyanis nem egy érett liberális társadalom, itt még él a nemzeti identitás, itt még a nemzetiségek is, a sváboktól a cigányokig meg akarják őrizni az etnikai identitásukat, és kötődésük is erős a magyar államisághoz, valamint itt mindenki ellenzi a muszlim beszivárgást.
A Jobbik vezetői a tagság akaratával teljesen ellentétesen megkockáztatták, hogy nyíltan bevándorláspártivá válnak, minden tekintetben akadályozva a kormány országvédelmi intézkedéseit, egészen szürreális hatalomvágyat és elvtelenséget mutatva.
A néppártosodás a Jobbik tagságának egy részét és holdudvarát gyakorlatilag kicserélte, utóbbiakat leginkább liberális értelmiségiekre. A Jobbik java, a mérsékeltek, az elemi politikai érzékkel rendelkezők, a tárgyalásképesek távoztak, azok, akik nem kezdenek el azonnal anyázni, köpködni, lökdösődni, ha stresszhelyzetbe kerülnek.
És maradtak a nyilas törzsgárda képviselői, az Orbán-fóbiás csalódott agresszív balosok, a pszichiátriai tüneteikkel definiálható potenciális kisnyilasok és azok, akik elhiszik a teljesíthetetlen ígéreteket, vagyis azok, akik kerületvezetőnek és pártszolgálatosnak jók, ha van egy reguláris katonai erő, amely biztosítja a körülményeket a szabad rabláshoz.
A liberálisokhoz hasonló szélsőséges Fidesz-ellenesség, a koalíció elvi lehetőségének felszámolása, a személyes gyűlöletkeltés csúcsra járatása, de különösen az alaptörvény-módosítás elutasítása megmutatta a Jobbik-vezetés igazi arcát.
A liberális sajtó támogatása ideig-óráig elérheti, hogy a nyilas és a bolsevik-liberális szavazótábor közeledjen egymáshoz. De ezzel az árulással nem lehet békét teremteni, csak háborút kirobbantani. 2018-ban Magyarország liberálisai odajutottak, hogy vezető „művészek” és „értelmiségiek” bizonygatják: a demokrácia érdekében össze lehet, sőt kell fogni egy virtigli antiszemita, nyilas elitű párttal.
Olyanok is, akiknek felmenőit a németek és a nyilasok közösen gyilkolták meg. Alföldi Róbert, Heller Ágnes, Bojár Gábor, Lovasi András (igen, ő is), Schilling Árpád, Vekerdy Tamás és mások is nyíltan vállalják ezt a véleményüket.
Nyilván ostobák hozzá, hogy felfogják tetteik következményeit, de ahhoz van elég erejük, hogy ezt az ősbűnt újra elkövessék. Mérhetetlen a felelőssége azoknak, akik a nyilasokat és az iszlámot akár a szavazatukkal, akár politikusként a szavazóik elárulásával az országra szabadítják.
A szerző szociológus