Előző írásomban már pedzegettem, hogy azok, akik nem tudtak fizikailag is jelen lenni a fővárosban, általában nem kapták meg az őket megillető helyet a kánonban. Lehet, hogy ebben van némi sarkítás-túlzás, akadnak rá ellenpéldák, de én nem nagyon tudok ilyet, ellenben példát nagyon sokat.
A rendszerváltás utáni kánonépítést egyfajta könyörtelenség jellemzi: akinek nem volt kellő önérvényesítési képessége, az kimaradt belőle. Maradtak ki belőle ideológiai okokból is, de nagyon sokan tényleg csak azért, mert nem értettek az önmenedzseléshez, és nem voltak anyagi lehetőségeik sem rá.
Én például soha nem szégyelltem elmondani, hogy irodalmi érvényesülésem annak is köszönhető, hogy volt tőkém bárhová utazni, bárhol tartózkodni, és abban sincs semmi szégyen, ha idősebb pályatársak egyengetik az utadat, hiszen ez, mondhatni, szent kötelességük is. De hányan meg hányan voltak-vannak, akinek ez a lehetőség nem adatott-adatik meg? Éppen ezért az igazságos kultúrpolitika az lett volna, ha arra is hangsúlyt helyeznek, hogy felkutassák az önérvényesítésre képtelen remek írókat és felkarolják őket, esélyt adva nekik is.
A tehetségkutatásnak, tehetséggondozásnak is így kellett volna működnie: felkutatni a pályakezdő tehetségeket, bárhol élnek a Kárpát-medencében, ha egy eldugott kárpátaljai falucskában, akkor is. De az első állami intézmény, amely ezt tűzte ki célul, csak 2016-ben kezdte el tevékenységét: ez az a bizonyos, a liberálisok által a mai napig dühödten vegzált Kárpát-medencei Tehetséggondozó, amelynek Előretolt Helyőrség nevű Íróakadémiája esélyegyenlőséget tud biztosítani akár egy mélynyomorból érkező ifjú tehetségnek is.
Ám hogy 2016-ig hány nagy tehetség sorsa csúszott el azon, hogy még elutazni sem tudott valamelyik kultúrcentrumba, vagy mert feladta a rendszeres, hosszú távú anyagi támogatás és a törődés hiánya miatt, nem tudhatjuk. És ez főleg a határon túliakat és a vidékieket érintette.
Az Előretolt Helyőrség Íróakadémiának például hét kárpátaljai ösztöndíjasa van, akiket gyakorlatilag lasszóval fogdostunk össze, hátha sikerül biztosítani a legveszélyeztetettebb irodalmi régiónk utánpótlását.
A lehetőségnek és a törődésnek köszönhetően ez a kis társaság olyan fejlődést mutatott, hogy most már kezdhetünk megnyugodni: van kinek továbbvinnie a kárpátaljai stafétát, mert ezek a fiatalok kiváló alkotók, emellett szerkesztői és irodalomszervezői képesítést is kaptak, azaz el tudják látni a fontos küldetést. Ebben a hónapban már meg is jelenik az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális lap kárpátaljai kiadásának első száma, amelyet ők szerkesztenek.
Ez a gondolkodásmód hiányzott a kánon építésénél. Nem csoda, mert az ilyet úgy hívják: nemzeti irodalomban való gondolkodás. Írásom első részében említettem, hogy én személy szerint Mózes Attila Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című regényét szeretem a legjobban a rendszerváltás utáni magyar prózából.
Mózes Attila kiváló erdélyi prózaíró volt, 15 kötete jelent meg. Tavaly januárban halt meg, pályafutása során a magyar állam mindössze Márai Sándor-díjjal tüntette ki; Erdélyben régebben kultuszírónak számított, de magyarországi recepciója gyakorlatilag nem létezik. Nem volt jó az önérvényesítésben. Pedig briliáns írói teljesítményei alapján ott kellene lennie az élvonalban, a könyvüzletekben és a könyvtárakban, szakdolgozatok, disszertációk témája kellene hogy legyen, mint számos szerencsésebb kortársa.
Az erdélyi irodalom eme szürkezónáját jól ismerem, és hosszú névsort tudnék felmutatni, mint ahogy az egyéb tartományok vagy az emigráció irodalmának alapos ismerői is, a leghosszabb listát pedig az anyaországból lehetne összeállítani. Ezeknek az íróknak és remekműveknek mind esélyt kellett volna adni, a kanonizátoroknak informálódniuk-kutatniuk-gyűjtögetniük kellett volna, nem pedig abból válogatni, amiről tudnak vagy tudni akarnak.
Csakhogy a kánonépítést a gőg uralta, nem pedig a készség. Ráadásul meg kellett felelni a kánon urainak. És a helyzet hovatovább csak romlott. Míg a 90-es években és az ezredfordulón még eltűrték a rebelliseket, 2004 után (ez volt a skizma éve, amikor a Döbrentei-botrány ürügyén másfél száz liberális író kilépett a Magyar Írószövetségből, és a Szépírók Társaságába tömörült) már egyre kevésbé.
Például minimum be kellett fogniuk a szájukat a Gyurcsány-érában, szó nélkül kellett hagyni az olyan vállalhatatlan politikai történéseket, mint a határon túli magyarok állampolgárságának ügyében tartott 2004. december 5-i népszavazást megelőző legalja kampány, az őszödi beszéd, vagy a 2006-os történések, de még azt is, hogy voltaképpen milyen keveset fordít a kormány az irodalomra.
Hallgatott is mindenki, kivéve Esterházyt meg Nádast. Ne aggódjunk, nem kritizáltak: megpróbálták kimosdatni Gyurcsányt, a rendszerváltás utáni politikai bűnözők legnagyobbikát.
Aztán ahogy a polkorrektség, a feminizmus és az LMBTQ-ideológia elkezdett begyűrűzni a haladó Nyugatról (és mint tudjuk, az ilyen trendeket feltétel nélkül át kell venni), a kánon őrei elvárták az új szabályok betartását is. Egyszer csak kiderült, hogy a szerelmes versed szexista, a paródiád sérti valamelyik szexuális kisebbséget, óvatoskodni kellett, nehogy beletenyerelj valami ilyesféle katyvaszba, és kiközösítsenek. Ez még inkább a gondolat- és szólásszabadság rovására ment.
Közben Orbán-kormányra fordult az idő, és akkor az elvárásokhoz hozzácsatolták a sivalkodást, a bojkottot, valamint piros pont járt azért, ha idegen nyelven is szétkürtölted a nemtetszésedet.
S ez bizony a minőségre is rányomta a bélyegét, mert amikor a politikai korrektség szabályai mentén kell alkotnod, akkor meggondolod, hogy írjál-e szerelmes-erotikus verset, vagy mennyire engeded szabadon a humorodat, és egyáltalán, milyen témát választasz. Úgy írni, élni, hogy ha tévedsz, ha beletenyerelsz valamibe, kiközösítenek, és szűkülnek a publikációs és anyagi lehetőségeid, bizony nem leányálom egy művésznek. Hosszú távon nem lehet félelemmel összetartani egy közösséget. A balliberális szféra csak látszólag egységes, a félelem és az érdek tartja össze, az SZDSZ ócska ideológiája egyre kevésbé.
A kánon mindenhová beivódott. A könyvkiadásba, a könyvkereskedelembe, az oktatásba. Mindenhol csak bizonyos nevekkel találkozunk, és akik nem tudják, hol keressék őket, nem igazán tudnak megismerkedni más alkotókkal. Pedig vannak: azt, hogy nincsenek más nevek és művek, csak a balliberális gőg vagy az ostobaság és a tájékozatlanság mondatja az emberekkel.
És ez bizony így van, hiába csűrik-csavarják-magyarázzák sivalkodva vagy okoskodva azok, akiknek érdekében áll a jelenlegi kánont fenntartani. Rossz érv az, hogy igenis esélyegyenlőség van, a nemzeti oldalnak már évek óta sosem látott összegek állnak a rendelkezésére, amiből jobban is építkezhetett volna, ugyanis ez nem pénz, hanem mentalitás kérdése, az emberek hozzáállását kell megváltoztatni.
Azt a gondolkodást, hogy a jelenlegi kánon egyoldalú, elfogult. Hogy nem lecserélésről van szó, hanem kiegészítésről, az esélyegyenlőség megteremtéséről. Hogy elsikkadt, elhanyagolt, elnyomott, eldugott remekművek jussanak el végre az olvasókhoz, a könyvtárakba, az egyetemekre.
Még akkor is, ha ez némi hatalmi és piaci átrendeződéssel jár, és sérti egy szűk kör érdekeit. Nemzeti érdekről van szó ugyanis, ami minden más érdeket felülír. És ezt a másik oldalnak is meg kellene értenie és belátnia, hogy a gőg és a félelemkeltés nem lesz elegendő hosszú távon: veszíteni fognak ebben is, mint a politikában, és nem az erő miatt, hanem mert az az igazság fordul ellenük, amelyet ők szoktak hirdetni: egy írót nem lehet elhallgattatni. Hiszen, mint mondtam, az egy olyan fajzat, amelyik a halála után is beszél.
Réz Pál, aki a balliberális kánon legfőbb őre volt, 2014-ben így nyilatkozott a Magyar Narancsnak a Holmi című folyóiratról, amely az irodalmi trofikus lánc csúcsát képezte: „Mint ahogy a jó magyar irodalom zöme baloldali, szükségszerű, hogy a lapnak több a baloldali szerzője, mint a jobboldali, de azért az is van. Ilyen módon elfogulatlan volt a lap, és ebben egyedülálló.” Valóban, ez a frázis aztán egyáltalán, még egy iciripiciri kismacskányit sem elfogult. Erre az elfogulatlan, objektív eszmére épült a rendszerváltás utáni kánon.
Ugyanebben az interjúban (Nem olyan jó a magyar irodalom, 2014. szeptember 4.) Réz úr imígyen ítélkezik önön kreálmányáról:
„De azért gondolja meg, hogy 1908-ban, amikor a Nyugat indult, Osvát az első évfolyamban Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Móriczot tudta közölni. Én ilyen lapszámot nem tudtam volna kiállítani, az én véleményem szerint nem olyan jó a magyar irodalom. Huszonöt év alatt már kiderül. Vannak most is nagyon tehetséges fiatalok, de nagy kiugrás nem volt. Furcsa, hogy a kommunizmusban több jelentős író alkotott, mint a szabad időkben.”
Kérem szépen, ezt így a szemébe köpte a magyar írótársadalomnak, amelynek rettegett góréja és guruja volt. Aztán fogta magát, és mint aki jól végezte dolgát, elszenderedett, örökül hagyva ránk ezt a katyvaszt és ezt az árkot, ezt a gyűlöletet.
Taplóság összehasonlítani a jelenkor irodalmát olyan irodalomtörténeti korszakokkal, amelyeket a múlt perspektívájában vizsgálhatunk. Bár azt az idő fogja eldönteni – az a bizonyos borgesi fél évszázad –, hogy a rendszerváltás utáni magyar irodalom minden maszlag és fekália ellenére tele van izgalmas művekkel, kísérletekkel és nagy tehetségekkel.
Úgy látszik, a Rettenetes Réz Úr (ahogy Fodor Sándor parodizálta Csipike című művében, amelyben – látnoki módon – egy kilincset nevezett el róla) csak egy részét ismerte ennek az irodalomnak: azt a részét, amely hajlongva a színe elé járult és a bal oldali ajtón nyomta le a kilincset.
A cikk első része ITT, a második ITT, a harmadik pedig ITT olvasható.