Először nyílt levél írására gondoltam. De aztán rájöttem, hogy túl sok a címzett, nyílt levelet pedig csak egy személynek szokás írni. A magyarországi németek 1946. január 19-én elkezdődött kitelepítésének hetvenedik évfordulójára való budaörsi megemlékezésről van szó. Az első címzett a baloldali tömegtájékoztatás egyik zászlóshajója, az önmagát objektív hírforrásnak tituláló ATV lett volna, amely egyetlen szóval sem emlékezett meg az eseményről. Egyetlen árva szóval sem, miközben tudósítói fel-alá száguldoztak a taxisblokád operettkulisszáinak helyszínén, és a semmit ragozva nyakra-főre küldték tudósításaikat. A második megszólított en bloc az úgynevezett ellenzék lehetne, amely gyökértelen internacionalizmusától, vak nacionalizmusától, léha liberalizmusától vezérelve sem a koszorúzáson, sem a koszorúzást követő megemlékezésen nem jelent meg. Erre sem érdemes több szót vesztegetni.
A harmadiknak számba jöhető Népszava viszont már vette magának a fáradságot, és Aktuálpolitika a németek elűzéséről címen rövid, képes beszámolót közölt. Ebben a címtől kezdve annyi a ferdítés és a rosszindulat, a hazugság és félrebeszélés, a stilisztikai dilettantizmus, hogy egy jellemző mondatát érdemes kiemelni: A miniszterelnök volt az első koszorúzó, akit ezúttal nem a másutt megszokott ovációval köszöntöttek… Igaz, a gyászhoz nem is illik a kitörő érzelem, mégis furcsa volt, hogy a személyének szóló várakozás inkább csak az utolsónak érkező vendég megérkezésének szólt – ámbár ő ezúttal nem késett.
A kis részlet elemzése sok logikai, erkölcsi és stilisztikai tanulsággal járna. Aki ezt elvégzi, katartikus élményben lesz része. Segítségül néhány szempont.
Szóval nem fogadták ovációval a miniszterelnököt, amikor nem is illett volna. Szép. Aztán a várakozás nem a személyének, hanem az utolsó érkező vendég megérkezésének szólt. Az érkező vendég megérkezése gyönyörű tautológia. Hogy a mondat úgy különben mit jelent, amikor a vendég ráadásul nem is késett – az rejtély. Hiába, ezek ennyit tudnak, és az a bizonyos objektív hírforrás akkor már tényleg jobban tette, hogy meg se mukkant, és megfogadta az ismert szólást: Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Persze a Népszava bülbülszavú szerzője is gyorsan kifogy a szuszból, hiszen a fentihez hasonló bölcselkedések után nyúlfarknyi írását a miniszterelnöki beszédből vett hosszú idézettel zárja. Ennek legalább van értelme. Csakhogy itt lenne az a bizonyos aktuálpolitikai demagógia, amelynek azonban többszöri elolvasás után sem találni nyomát. Aki nem hiszi, járjon utána. Én kivételesen megtettem, de erősen fogadom, hogy többé nem vétkezem.
A negyedik levél Budaörs polgármesterét, Wittinghoff Tamást illette volna. A Nepomuki Szent János Plébániatemplomban ő kapott másodikként szót, és többek között a következőket mondta: 1946–47-ben Németország példát mutatott emberségből, együttérzésből, befogadásból, miképpen napjainkban is. A Népszava tudósítója vagy összekeverte a két szónokot, vagy nem bírván sokáig a klerikális légkört, már nem volt jelen, mert ez aztán valóban aktuálpolitika a javából. Méghozzá demagóg aktuálpolitika. Wittinghoff Tamásnak, a nevéből ítélve, német felmenői is lehettek. Játsszunk el a gondolattal, hogy közöttük is voltak kitelepítettek, akiknek a szent falak között most nem átallotta meggyalázni az emlékét az aktuális menekültkérdésre való hazug célzással. Mert lássuk csak!
Először is, a magyarországi németeket erőszakkal hurcolták el. Ők fizettek volna érte, hogy maradhassanak. A menekültek viszont maguktól jönnek. Ők azért fizetnek, hogy mehessenek. Másodszor: 1946-ban Németország, mint olyan, nem létezett, ezért példát sem mutathatott emberségből, együttérzésből, befogadásból. Megszállási övezetekre osztották fel az elfoglalt területeket, brit, amerikai, francia és szovjet zónákra. A Németországot jelentő, maguk is rettegő és éhező német emberek pedig kifejezett ellenszenvvel fogadták a sok helyen magyar cigánynak nevezett deportáltakat. Harmadszor: jövevények és befogadók mégis csak egy hiten és egy nyelven voltak, ami ugye ugyanebben az összefüggésben a mai helyzetről egyáltalán nem mondható el. Végül, de nem utolsósorban, ez így együtt történelemhamisítás. A budaörsi elöljáró valószínűleg ugyanígy vezeti orruknál fogva a szavazóit is, mert különben nem bíznák ilyen emberre az elűzött és ott maradt németek jóvoltából ma is oly virágzó településük vezetését.
Az ügy azért kavart fel, és azért érzem jogomnak, sőt kötelességemnek leleplezni a megemlékezés botrányos felhangjait, mert egy bakonyi német faluból származom, német felmenőkkel. A kitelepítés ott 1948-ban történt, a kitelepítettek sorsát személyes elbeszélésekből, kutatásaimból jól ismerem. Íróként két regényt is írtam róluk, Jaj, akinek nincs otthona és Negyven év némaság címen, tavaly Sétálóidő címen a Hitel folyóiratban jelent meg egy napjainkban játszódó, retrospektív elbeszélésem a témában, 2011-ben pedig a münsteri magyar–német baráti társaság meghívására tartottam Münsterben és Kölnben előadást a magyarországi németség ábrázolásáról 1945 utáni irodalmunkban.
A szerző író, műfordító, a Nagyvilág szerkesztője