Több mint negyed évszázada, 1989 novemberében leomlott a berlini fal. Jól ismert, hogy Erich Honecker ugyanennek az évnek az elején azt nyilatkozta, a berlini fal még ötven, de akár száz év múlva is állni fog. A Kelet-Berlin és Nyugat-Berlin, akár mondhatjuk, hogy a Kelet-Németország és Nyugat-Németország, a szocialista és a kapitalista blokk megosztottságát szimbolizáló fal ostromát lavinaszerűen követték az események. Még ugyanabben a hónapban Helmut Kohl kancellár előterjesztette a német egység 10 pontos programját a szövetségi parlamentben, majd decemberben Hans Modrow-val együtt nyitotta meg a Berlin megosztottságát jelképező Brandenburgi kaput.
1990 tavaszára már nem volt kérdés, hogy az egyesülés végbemegy-e. Hans-Dietrich Genscher, a keletnémet származású német szövetségi külügyminiszter által szorgalmazott 2+4-es tárgyalásokon hamar megszületett a döntés, miszerint az egyesítés megvalósítása a németek kezében van. Az egyesülés kérdéséről folyó tárgyalásokkal párhuzamosan zajlott az NDK, majd később az egyesült Németországhoz csatlakozó új német tartományok Európai Közösség-tagságának előkészítése. 1990. július 1-jével létrejött a gazdasági, pénzügyi és szociális unió a két német gazdaság között. Világossá vált az is, hogy a gazdasági integráció teljessé válása sem ütközik akadályokba, az alaptörvény 23. cikke értelmében egyszerűen a keletnémet államok NSZK-ba integrálódása révén megvalósult az össznémet európai közösségi tagság. A két német állam egységének ünnepélyes kinyilvánítását 1990. október 3-ára tűzték ki.
Ezt követően ami még leginkább nyitott kérdés maradt az új német állam státusát illetően, az az volt, hogy mely katonai tömb részeként váljon önálló államalakulattá. Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter igyekezett mindvégig az egységet a katonai szuverenitás kérdése elé helyezni. Félő volt hát, hogy Németország továbbra is szövetségi erők ellenőrzése alatt marad. Kohl mindent megtett annak érdekében, hogy Németország szuverén NATO-tagállamként kerüljön a világpolitikai színtérre. Kohl, Genscher, Sevardnadze 1991. júliusi kétnapos szovjetunióbeli látogatása végül is döntő fordulatot hozott a NATO-vitában. A találkozó fő eredményeként könyvelhető el, hogy Németország elnyerte szuverenitását, megszűntek a nagyhatalmi jogok, Németország szabadon dönthetett, hogy melyik szövetséghez csatlakozik, mivel a NATO-tagsággal szemben a Szovjetunió nem fejtett ki ellenállást.
Az egység létrejöttében a keletnémet nép forradalmi lendületén kívül – 1988-ban állandósultak a sztrájkok és tüntetések az NDK területén, 1989. január 1-jén az NDK történetének első utazási jogszabályának életbe léptével megindult a menekültáradat a nyugati tartományokba – vitathatatlan érdeme volt a nyugatnémet államférfiak bölcs politizálásának. Kohl, akinek még az NSZK-ban is meg kellett küzdenie politikai riválisaival, nem egy esetben belső, párton belüli ellenzékével is, hónapokon keresztül folyamatosan tartotta a kapcsolatot az USA és a Szovjetunió vezetésével. Állandó telefonhívások, levélváltások és találkozók keretében tartotta forrón a vasat a német ügy tekintetében. Nem feledkezett meg az Európai Közösség vezetőiről, Francois Mitterrand-ról és Margaret Thatcher asszonyról, de még a lengyelekről sem, amikor a német egységet igyekezett Európában népszerűsíteni. Hasonlóképpen tett az NSZK külügyminisztere, Genscher is, aki hallei származása révén különösen közel állt a keletnémet szívekhez. Bár visszafogottabban politizált Kohlnál, igyekezett a keletnémetek iránti szimpátiáját minden lehetséges alkalommal kifejezni és nyomatékosítani, hogy Németország soha nem lehet háború kezdeményezője. Mindenekelőtt fontosnak tartotta, hogy a németek a jövőben ne a hatalom megszerzésével, hanem a keleti nyitás folyamatában együttműködő partnerként álljanak a többi nép elé.
A berlini fal leomlását követően kevesebb mint egy éven belül tehát újraegyesült Németország. Erről a németek valójában sohasem mondtak le. Sztálin már 1952-ben előállt egy német békeszerződés-tervezettel, a 60-as években Willy Brandt „neue Ostpolitik” néven meghirdetett külpolitikai koncepciója keretében elismerte az NDK-t mint önálló államot, de ennek a lépésnek a lényege is a két nép közti alapszerződés létrejötte volt. Az 1975-ös helsinki záróokmány szentesítette a népek egyenjogúságát és önrendelkezési jogát, amivel lényegében megnyitotta a lehetőséget a két német állam újraegyesülése felé. Az egység létrejöttéhez végül szükség volt a keleti tömb gazdasági megtorpanására a 80-as évek közepén, de elengedhetetlen volt hozzá, hogy a nyugatnémet politikusok megértsék az idők szavát és kiálljanak keleti honfitársaik érdekeiért.
A németek dicsőséges nemzetegyesítéséből nekünk, magyaroknak is jutott egy szerény szerep – az osztrák határ megnyitásával ott statisztálhattunk a keletnémet polgárok nyugatra távozásakor. Ezt a nemes gesztust sosem felejtik el a németek felemlegetni, ha az egységet ünneplik.
Mégis mintha megfeledkeznének rólunk Nyugat-Európában, hogy a trianoni békediktátum óta rendezetlen a határon túli magyar nemzetközösségek önrendelkezésének kérdése. Pedig a legnagyobb tömbben élő külhoni magyar közösségünk, a székely hosszú évtizedek óta követeli az autonómiát. Már 1995-ben megszületett a Csapó József-féle autonómiakoncepció, amit ugyan bírálnak, mivel nem teszi érdekeltté a többségi nemzetet a székely önrendelkezésben, mégiscsak történelmi szerepet tölt be az autonómiáról folyó diskurzusban. Fontos mérföldkövet jelent az autonómiafolyamatban a Románia EU-s csatlakozását (2007) megelőző évben megtartott ditrói Székely nemzetgyűlés, mely kimondta, hogy „a trianoni békeszerződést aláíró nagyhatalmaktól követelje az erdélyi magyarság a székelység 86 éve tartó jogfosztásának orvoslását, valamint az Egyesült Nemzetek Szervezetétől, az Európai Uniótól a székely nép önrendelkezési jogának elismeréseként, Székelyföld autonóm státusának nemzetközi egyezmény általi szavatolását”. 2013-ban a Székelyek Nagy Menetelése hívta fel a figyelmet az önrendelkezési törekvésekre, az eseményt Kárpát-medence-szerte szimpátiatüntetések követték. Pár héttel ezelőtt pedig, október 24-én őrtüzek gyúltak a Székelyföld határán fekvő településeken, hogy kifejezzék a terület oszthatatlan történelmi egységét.
Hány év, hány megmozdulás szükséges még, hogy amit Dél-Tirol, Katalónia vagy Wales esetében jogos követelésként értékeltek, végre Székelyföld számára is meghozza a várt önállósodást? A Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája felszólítja a tagállamokat, hogy politikájuk kialakítása során vegyék figyelembe a kisebbségek szükségleteit és igényeit, tiszteletben tartva a hagyományaikat. A charta a lisszaboni szerződésben is megerősített szubszidiaritás európai elvével együtt támogatja a kisebbségek önrendelkezési törekvéseit. A falak Magyarország és Románia közt a székely autonómia tekintetében azonban nem akarnak leomlani. Mégis azok, akik úgy gondolják, hogy ezek a falak még ötven, vagy akár száz év múlva is megosztják a székelyeket, és a Magyarország területén élő magyarokat, tévednek.
Csakúgy, mint Honecker 1989-ben.
A szerző közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank elemzője