Ha csupán az egyik szemöldökünket emeljük meg, azzal hitetlenkedésünket, kíváncsiságunkat fejezzük ki. Ha mindkettőt felhúzzuk, az megdöbbenést, de legalábbis meglepetést sugall. De ez nem mindig volt így. A korai embereknek vastag, előreugró szemöldökcsontjuk volt, ezért a szemöldöküket sokkal kevésbé tudták mozgatni, mint a mai emberek.
A kutatókat régóta foglalkoztatta a kérdés, hogy vajon milyen célt szolgálhat – ha szolgál egyáltalán – a szemöldökcsont. Felvetődött, hogy a rágásban játszhatott szerepet, de kiderült, hogy jelentéktelen a hatása erre a folyamatra. Az is felmerült, hogy egykoron az ellenfelek megfélemlítésére szolgálhatott, de ezt sem támasztották alá az utólagos elemzések.
Ricardo Miguel Godinho, a York-i Egyetem evolúciós antropológusa egy 125-300 ezer éves koponya digitális rekonstrukciója során nem talált bizonyítékot arra, hogy a kitüremkedő szemöldökcsont a korábbi feltevések által javasolt gyakorlati előnyöket biztosítaná. „Tesztelte a lehetséges magyarázatokat, de egyikre sem talált bizonyítékot” – mondta Penny Spikins antropológus, Godinho munkatársa.
A Nature Ecology & Evolution című tudományos folyóirat minapi számában közölt tanulmányukban arra a következtetésre jutottak, hogy a modern ember mind simább homloka és kifejezőbb szemöldöke egyre összetettebb kapcsolatainak megfelelően alakulhatott ki. „A laposabb, kevésbé kiugró szemöldökcsontnak köszönhetően a szem fölötti terület sokkal mozgékonyabbá vált, az izmok nagyon finom kommunikációs üzenetek létrehozására alkalmasak” – idézte Spikins szavait a The New York Times. A szemöldök mozgatása ma már inkább a barátságosságról, semmint mások megfélemlítésről szól.