Számos megemlékezés jelzi, hogy ennyi idő elmúltával sem felejtette el az ország Papp Lászlót. Ma délelőtt a róla elnevezett budapesti arénában megkoszorúzzák a mellszobrát, pár napja pedig ő kapta a Magyar Olimpiai Bizottság újonnan alapított, Sportember posztumusz médiakülöndíját. A méltatás szerint a legendás bokszoló kiváló kapcsolatot ápolt a médiával, a legjobb példája annak, mennyire fontos egy sztár és a sajtó kapcsolata. Ennél azért tovább is mehetünk, hiszen mindenki kedvenceként hallatlan és osztatlan népszerűséget vívott ki határon innen és túl, amit közkeletű beceneve is jelez.
Ilyen tényleg csak a legnagyobbaknak adatik meg, Papp Lacinak vagy épp Puskás Öcsinek, akiknél a versenyzői és az emberi tulajdonságok a legmagasabb szinten találkoznak és egymásba fonódnak. Papp eredménysora önmagában is páratlan: amatőrként három olimpiai (1948, 1952, 1956), két Európa- (1949, 1951) és hét magyar bajnoki cím, profiként 1962 májusában megszerzett, s hatszor megvédett Európa-bajnoki öv, veretlen mérleg (27 győzelem, 2 döntetlen). S még ebből is hiányozhat valami, a profi világbajnoki cím, miután a kisstílű kommunista pártvezérek 1964-ben eltiltották a vb-derbitől. Hiába lett negyedszázad múlva a WBC világszervezet szerint a világ legjobb amatőr és hivatásos középsúlyú ökölvívója, hiába került be 2001-ben a sportági Hírességek Csarnokába, ez a megaláztatás örök nyomot hagyott az életén.
A friss MOB-díj indoklása kapcsán felmerülhet, hogy manapság milyen kapcsolatban lenne a médiával. Szerettei szerint egyértelmű, hogy nem bérelné ki a bulvárlapok címoldalát, a kereskedelmi tévék műsorát, hiszen nem ivott, nem dohányzott, nem nőzött, nem kártyázott. Kétes szenzációk helyett kérlelhetetlen kitartással tette a dolgát, miközben egyetlen hangos szó, civakodás nélkül élt le több mint fél évszázadot élete párjával boldogságban, egyetértésben. Mély hite sok mindenen átsegítette abban az istentelen világban, s a történelmi pillanatokban a megfelelő döntéseket hozta. Meg sem fordult a fejében, hogy az 1956-os forradalom után kint maradjon, visszahúzta a hazaszeretet és a családja. „Mi lesz, ha elmegy mindenki, s szükség lesz rám?!”
Szükség is volt, például edzőként. Az 1992-es barcelonai olimpiáig, ami után nyugdíjba ment, sorra nevelte-segítette a bajnokokat, Gedót, Kajdit, Badarit, Orbánt, Botost és a többieket. Szántó Imre 1989 januárjától 1992 decemberéig másodedzőként szinte minden napját vele töltötte a válogatott mellett, így érdeklődésünkre autentikus véleményt formálhatott: „Ritka, de nála a versenyzői, az edzői és az emberi nagyság is találkozott, világlátása komoly erővel hatott a környezetére. Mindig valósan értékelte a helyzetet, ő nem várt a lucky punchra, ha látta, hogy meginog az embere… A sarokban a higgadtságával rengeteget tudott segíteni, no meg a humorérzékével oldani a feszültséget. Aki figyelt, rengeteget tanulhatott tőle.”
Volt egyszer egy Papp Lacink – tényleg soha többé nem lesz hasonló.
