A helyzet tökéletesen jellemzi a sportágat és annak valaha élt legnagyobb magyar alakját. A magyar sakkozás a ma nyolcvanéves Portisch Lajost ünnepli – amiről az ünnepelt nem akar tudomást venni. Az ok egyszerre banális és halálosan komoly.
A Magyar Sakkszövetség egy hónappal ezelőtt Balogh Csabát választotta meg a férfiválogatott szövetségi kapitányának – Portisch ellenében. Az olimpiai bajnok, nyolcszoros világbajnokjelölt legenda a lelke mélyén nem is akarta a tisztséget – ha annyira akarta volna, nem nyolcvanévesen jelölteti magát először –, erkölcsi kötelességének tartotta, hogy jelentkezzen.
Merthogy bírálta a szövetség vezetőit, s ha így tett, alternatívát kellett felkínálnia. Más kérdés, hogy a szövetség irányítói nem érezték át, Portischt egyszerűen nem alázhatják meg azzal, hogy leszavazzák. Mintha az MLSZ 1993-ban visszatáncolt volna Puskás Ferenc kinevezésétől.
Portischt megtehették volna vezető szekundásnak, tiszteletbeli elnöknek, csapatvezetőnek, bárminek, a megannyi nyerő lépés helyett mégis vesztőt húztak. A vérig sértett nagymester ezek után úgy döntött, a kerek évforduló dacára nem ad interjút, nem megy el ünnepelni. Senkinek és senkihez. Nem tett kivételt a szakíróként is tisztelt, szintén egykori világklasszis pályatárssal sem. Letűnt idők morális magaslata – Portisch Lajosra oly jellemzően.
Annak idején, pályafutása csúcsán megesett, hogy azért nem kért kimerülten pihenőnapot az idegfeszítő páros mérkőzés közben, mert sportszerűtlennek tartotta volna; bár Kádár kedvenc sportágának volt a kiválósága, hívő emberként az ötvenes években is templomba járt, s – ha már megkerülhetetlen a nagysága – az elsők között találkozott az itthon árulónak bélyegzett Puskással Madridban.
Portisch Lajos egyike a magyar sport hőseinek, méltán a Nemzet Sportolója. Ekként ünnepeljük. Értelmetlen a felkínált vezéráldozat.
