– Amikor az elődöntőben a románok legyőzésével biztossá vált a magyar érem, és Udvarhelyi Gábor szövetségi kapitány gratulált, látható volt, hogy megkönnyebbült a szakvezető?
– Különösebben nem figyeltem az arckifejezését. Azzal természetesen tisztában voltunk, hogy már csak mi lehetünk érmesek a magyar küldöttségből, érzékeltük a helyzetet, de mi ezzel egyáltalán nem foglalkoztunk, csak magunkkal törődtünk. És a mi szívünkről csak akkor gördült le a kő, amikor a döntőben az olaszokat is legyőztük, akiket ritkán verünk meg.
– Vívásban a magyar válogatottnak beleférne, hogy érem nélkül jöjjön haza egy Eb-ről, vagy akkor mennydörgés van és csapkodnak a villámok?
– Aki követi a vívást, tisztában van vele, nem lehet az elmúlt évtizedek eredményeiből kiindulni. Folyamatosan szélesedik és erősödik a mezőny, ma már nincsenek gyenge ellenfelek és tuti asszók. Így aztán olyan favoritok sem, akik biztosan mindig ott lesznek a legjobbak között. Ettől függetlenül természetesen nem örültünk volna, ha Újvidékről érem nélkül jövünk haza.
– Már tizenhét évesen világbajnok lett csapatban, Szentpéterváron 2007-ben, azóta viszont kardcsapatunk mostanáig nem nyert világversenyt. Miért nem és most miért igen?
– Hosszabb beszélgetést igényelne, ha az elmúlt tíz évet kellene elemeznem. Ami a jelent illeti, egész évben arról beszéltünk egymás között, ha mind a hármunknak kijön a lépés, akkor bárkit képesek vagyunk megverni. Szatmári Andris személyében van egy egyéni világbajnokunk, aki elképesztő klasszisteljesítményre képes, ha jól megy neki a vívás. Aztán egy Gémesi Csanádunk, aki kitűnő csapatember és felszívja magát a versenyekre. S ha én is tudom hozni azt a formámat, amit elvárok magamtól, akkor három olyan ember vív a csapatban – kiegészülve a tartalék Decsi Tomival, aki pedig egy rutinos, fineszes vívó –, hogy tulajdonképpen lazán, magabiztosan tudjuk magunk mögé utasítani akár a nemrégen még világbajnok olaszokat is. Ez az, ami most összejött nekünk az Eb-n.
– Az egyéni verseny után mennyit morfondírozott? Elvégre a nyolc között egyetlen peches tussal kapott ki a címvédő német Hartungtól, aki végül megnyerte az Eb-t.
– Azért bosszantott, mert aznap is jól ment a vívás, s bár ez szerénytelenül hangzik, de látva, hogy kik kerültek be a legjobb négybe, úgy gondolom, hogy ez egy megnyerhető Európa-bajnokság lett volna. Másrészt azért is mérges voltam, mert csak magamat hibáztathattam, hiszen én csináltam meg az akciót, de ha csak egy milliméteren is múlt, nem találtam el az ellenfelemet. Viszont ezen éppen amiatt is tudtam túllépni, mert mindig megnyugtató, ha az ember érzi, hogy egy hónappal a világbajnokság előtt jó formában van. Mert ez a forma átmenthető a vb-re is.
– Tavaly a lipcsei vb-n a kardcsapatunk ezüstérmes lett, de a döntőben a dél-koreaiak elég könnyedén győztek. Azóta a világkupaversenyeken találkoztak velük?
– Jó lett volna, de nem vívtunk ellenük. Őszintén szólva örültem volna, ha úgy utazunk ki a világbajnokságra, ha nem az a lipcsei döntő az utolsó emlékünk róluk. De azt mondom, hogy így viszont nagyon nagy a bizonyítási vágy bennünk.
Támogat a Mol
Nyolcvannégy fiatal sportolót – köztük a váltóban felnőtt-vb-bronzérmes, junior világ- és Európa-bajnoki Németh Nándor úszót, valamint az Eb-bronzérmes, kadet-világ- és Európa-bajnok Pusztai Liza kardvívót – támogatja idén összesen több mint 30 millió forint értékben a Mol Új Európa Alapítványa, amelynek Szilágyi Áron az egyik jószolgálati nagykövete.