A sorozatos vereségek idején iróniát sem nélkülöző vélemények is elhangzottak, melyek úgy összegezhetőek, jégkorong-válogatottunkat a sport kereteit feszegető rajongás övezi, amely nemhogy a bírálatnak, de még a tárgyilagos elemzésnek sem enged teret. Kétségtelen, van ebben némi igazság. Az előzményekért az ezredfordulóig érdemes visszakanyarodni, amikor a magyar labdarúgás mélypontra jutott, s a szurkolók tömegesen fordultak el a nem csupán szakmailag, hanem morálisan is vállalhatatlan produkciók sorát nyújtó nemzeti tizenegytől. Ekkoriban támadt fel főnixmadár-szerűen a magyar jégkorong. A válogatott megtestesítette mindazt, amit a drukker elvár a kedvenceitől: sportemberi magatartás a hétköznapokon, megalkuvás nélküli küzdelem az utolsó leheletig a mérkőzéseken.
„Ki nem ugrál, büdös… (jellemzően román), hej, hej!” – üvöltötték (üvöltik…) a futballszurkolók. „Aki ugrál, büszke magyar, hej, hej!” – skandálják a hokihívek. Ebben szinte minden benne van. A magyar drukker magáévá tette a nemzetközi kódexet – az ellenfél becsmérlése teljesen kizárt –, miközben megőrizte jellegzetes hevületét, nem véletlenül vált fogalommá, sőt védjeggyé a nemzetközi jégkorongban. A külföldi újságírók tátott szájjal csodálják a magyar tábort, amely állva tombolja végig a mérkőzéseket – ha nyer a csapat, ha nem.
Az oroszországi világbajnokság alatt a kanadai kollégák érzelmes cikkeket közöltek a magyar szurkolókról, s több tengerentúli „hokifan” azt posztolta a közösségi médiában, csak azért kelt fel éjszakánként, hogy megnézze a magyar csapatot, pontosabban annak szurkolóit. A nemzetközi szövetség 2009-ben még szankciókkal fenyegetőzött, amiért a győztesnek kijáró hivatalos himnusz után a magyarok mindig elénekelik a mi nemzeti dalunkat is, hiszen ezzel megszegik a protokollt: először a vesztes félnek kell elhagynia a pályát. A kérdést a magyar játékosok oldották meg, mondván, ők vállalják a büntetést, de nem sértik meg a szurkolóikat. Idén a nemzetközi vezérkar már beletörődött abba, hogy a magyar jégkorongcsapat és szurkolótábora szimbiózisa átírja a szertartásrendet.Ezzel szemben az ezredforduló környéki – jellemzően vesztes – válogatott labdarúgó-mérkőzések után „aranylábú fiaink” gyakran arra sem méltatták a nézőket, hogy megköszönjék a buzdítást, siettek az öltözőbe, majd tovább a maguk dolgára. (Szerencsére ez már csak a múlt.) Avagy frissebb példával élve: miközben Belgrádba, Budapesttől négyórányi gépkocsiútra csupán néhány tucatnyi magyar néző kísérte el olimpiai és világbajnok férfi vízilabdázóinkat a januári Európa-bajnokságra, a hokisok Szentpéterváron minden alkalommal legalább ezer magyar szurkoló előtt játszottak. Ahogy a magyar tábor előtt kifeszített molinó hirdette: „Mindenhová elmegyünk”.
Valóban, ez már nem is szurkolás, a szeretetnél is több: rajongás.
A hokiszurkolóba, ugyanúgy, mint a futballdrukkerbe, a múlt bele van kódolva. Csak éppen ellentétes előjellel. A magyar jégkorongtörténetben is vannak sokat emlegetett évszámok. 1939, amikor a hőskorban utoljára szerepeltünk az elitben (merthogy akkor még nem volt második vonal…), 1964, amikor téli olimpián jártunk, 1983 és 1998, a hazai rendezésű C csoportos vb-ken kivívott feljutás, a folytatás pedig már közismert a 2008-as „szapporói csodával”. Azt már ritkábban emlegetik, hogy 1990-ben is Budapest volt a C vb házigazdája, s a kilenc együttesből hetedikként a magyar válogatott épphogy megmenekült a szégyenteli kieséstől; de még ennél is volt lejjebb: 1992-ben megsemmisítő, 8-1-es zakó Ausztráliától. Nem elírás, nem Ausztriától: Ausztráliától…
Innen kellett felállni. A kilencvenes évek első felére lényegében kimúlt a magyar jégkorong. „Amikor tizennyolc évesen bekerültem a válogatottba, az volt a legfontosabb feladatom, hogy mindig legyen sör a hűtőben” – elevenítette fel akkori emlékeit Ladányi Balázs. Igaz, az ő és társai jelenléte már a fordulat előszele volt. Két megszállott, Ocskay Gábor és Kercsó Árpád – és persze a szövetségi támogatást megadó elnök, Sárközy Tamás, valamint Kovács Zoltán főtitkár – érdeme, hogy újraindult a hokiélet. Akkor még csak Székesfehérváron és Dunaújvárosban, merthogy összesen három fedett jégcsarnok volt Magyarországon, ám Szegeden a formációs korcsolyázásnál nem jutottak előrébb.
Ebből a mélységből nekirugaszkodva a magyar válogatott 1998 és 2008 között, egy évtized leforgása alatt – ráadásul lényegében ugyanaz a korosztály! – két szintet ugrott felfelé. Az elmúlt öt évben az infrastruktúrában ugyan látványos fejlődést tapasztalhatunk, de továbbra is csupán két erős fellegvárra (Székesfehérvár mellett immár Miskolc), valamint hat „helyőrségre” (Ferencváros, Újpest, MAC, Debrecen, Dunaújváros és bizony Csíkszereda) támaszkodik a válogatott. Ez a kollektív tudatalatti van a magyar hokiszurkoló lelkébe kódolva.
Éppen ezért – a külön kasztot jelentő labdarúgást nem számítva – nehézkes a többi csapatsportággal való összehasonlítás. A női válogatott Eb-szereplésével együtt a magyar röplabda még csak lábadozik, a vízilabda nemzetközi téren nem piaci viszonyok mellett működő „látványsportág”, marad a kézilabda és a kosárlabda. Előbbi idehaza átmeneti visszaesése dacára – egyik válogatottunk sem jutott ki Rióba – más dimenzió; utóbbi lehetőségei és népszerűsége alapján hasonló feltételek mellett működik – egyre zsugorodó pályán.
Nemzetközi mércével még problémásabb az összevetés. Azon számadatok, miszerint a Nemzetközi Jégkorongszövetség (IIHF) csupán 77, a Nemzetközi Kosárlabda-szövetség (FIBA) és a Nemzetközi Kézilabda-szövetség (IHF) viszont 215, illetve 204 tagállamot számlál, azt sugallják, hogy a hoki „komolytalan” sportág a másik kettőhöz képest. Csak éppen amíg a FIBA-, illetve az IHF-tagsághoz elegendő egy-két alagsori tornaterem, netán a lakótelepen felállított streetballpalánk, a strand homokjába szúrt kapu, addig jégcsarnokot építeni és üzemeltetni horribilis kiadás. Másként is szűkíthetjük a létszámot.
A világon durván 28 (16 A csoportos, valamint 12 divízió I-es) országban jégkorongoznak elfogadható szinten, kézilabdában ennél nagyobb számot kapunk, a kosárlabda – és a röplabda – még inkább az egész világ sportja.
Ám akad a jégkorongot ezeknél is sokkal inkább jellemző szempont: van egy ország, amely példátlan súllyal nehezedik a sportágra. Kanadában durván annyian hokiznak, mint amennyien világszerte kézilabdáznak. A juharlevelesek nagyjából az ötödik csapatukkal nyerték még a vb-t Oroszországban, ami bármely más ország és sportág esetében elképzelhetetlen. Az is beszédes adat, miszerint Kanadában több a fedett jégcsarnok, mint nálunk a játékos, az év hat hónapjában pedig az ország végtelen szabadtéri pályának tekinthető…
Az észak-amerikai liga, az NHL piaci értéke – de még az orosz központú KHL-é is – nagyságrenddel meghaladja a futballon kívül a többi sportág európai klubsorozatáét. S az NHL, azaz tágabban Észak-Amerika mint szakmai és üzleti központ egyszerre magához vonz és kibocsát: nem csupán felszippantja a sportág krémjét, hanem szerte a világon a második, harmadik vonalat is elárasztja játékosokkal.
Kanadai hokisok határozzák meg a német, a francia, az osztrák, a svájci, az angol, sőt egyre inkább a magyar bajnokság, a Mol-liga arculatát, erőviszonyait. (Sokkal markánsabban, mint a brazilok bármikor is az európai futballét.) Noha az IIHF éppen emiatt évtizedekkel ezelőtt megnehezítette a honosítást, saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy a magyar, de még a fehérorosz válogatott is tele van észak-amerikai jégkorongozókkal.
A periférián lévő országokból így szinte lehetetlen kitörni, elszegődni légiósnak, mert a nyugat-európai klubok azonos jövedelmi viszonyok mellett érthetően kanadai játékosokat szerződtetnek például a magyarokkal szemben. Ez a sajátosság a jégkorongot leginkább a kosárlabdához hasonlítja. Amely nemzetközileg, élen az NBA-jel, még nagyobb piac, arra azonban nehéz lenne logikus magyarázattal előállni, hogy idehaza a jégkorongszövetség miért képes mégis sikeresebben, a közvélemény elvárásainak jobban megfelelve ténykedni, mint palánkos vetélytársa.
Az elmúlt másfél évtized vitathatatlan eredményei dacára a magyar jégkorong mégis válaszút előtt áll. A meglévő feltételek (játékoslétszám, infrastruktúra, sportági költségvetés) mellett a lelkesedés ennél magasabbra már nem emelheti a sportágat. Ám százszor is meg kell gondolni, milyen újabb célt érdemes kitűzni. A szűk elithez (Kanada, Egyesült Államok, Oroszország, Csehország, Svédország, Finnország) csatlakozás utópia, ám az is vitatható, van-e értelme arra a szintre emelkedni, hogy a válogatottunk stabilan az A csoportban szerepeljen, mint Svájc, Dánia, Norvégia, Németország, Lettország és az újabban a legjobbaktól leszakadó Szlovákia, hiszen olimpiai, világbajnoki érmet még ez a nívó sem szavatol.
Többen azt szorgalmazzák, Hári János, Galló Vilmos, Sebők Balázs példáját kell általánosítani: fiatal tehetségeink még gyerekként kerüljenek ki valamelyik európai központba, s „hokifinnként”, „hokisvédként” az ott születettekkel azonos esélyek és bánásmód mellett sanszuk lehet kiemelkedni. Igen ám, de az évenkénti egy alkalmon, a világbajnoki szereplésen felül a magyar jégkorongnak ebből ugyan milyen haszna származna?
Reálisabb alternatívának sokkal inkább a regionális összefogás tűnik. Az osztrák és a szlovák jégkorong lecsúszása, a magyar felemelkedése esélyt kínál a magyar, osztrák, szlovák, szlovén közös bajnokságra, amely a cseh, a svájci és a német ligának is riválisa lehetne. Tőlünk északra egyelőre erről hallani sem akarnak, de ha egyszer a szlovákok is megjárják a divízió I tisztítótüzét – ami ma már nem ördögtől való gondolat –, egyből megváltoznak a tárgyalási pozíciók.
Annyira a magyar hokiszurkolók sem angyali gyerekek, hogy a szlovákok lepipálását ne ünnepelnék kitörő lelkesedéssel.
Sőt, ez lenne a büszkeség egyik forrása.