Kína a semmiből jött, az egykori NDK a semmibe tűnt, a szovjet sport nem veszett el, csak átalakult – elsősorban orosszá –, mindettől eltekintve pedig léteznek évszázados értékek és erőviszonyok.
Az Egyesült Államok például Rióban nyerte meg ezredik bajnoki címét, rajta kívül nagy valószínűséggel senki sem lépi át e bűvös határt a XXI. század végéig sem. Az amerikaiak a jelenben is egyeduralkodók, a szocialista blokk felbomlása, azaz olimpiai időszámítással 1992, Barcelona óta csupán egyszer szorultak le az élről – nem meglepő módon 2008-ban Pekingben.
Természetesen Kína volt az egyszeri trónfosztó. A földkerekség legnépesebb állama úgy emelkedett az örökranglista ötödik helyére, hogy 1956 és 1980 között nem is indult a játékokon – előtte is inkább csak szimbolikus, eredménytelen résztvevő volt –, 1984-ben, kihasználva a szocialista bojkott miatt a vetélytársak hiányát, mindjárt 15 diadallal nyitott, majd a harmadik évezredre Sydney-től Rióig 28, 32, 51 (Pekingnél lengett ki az inga), 38 és 26 elsőséggel stabilizálta pozícióit.
A Szovjetunió utolsó „elvtársi légkörű” csapata 1988-ban, Szöulban még 55 elsőséget gyűjtött, az alapokat 1992-re sem sikerült teljesen felszedni, hiszen a Független Államok Közössége, a FÁK még mindig exszovjet neveltetésű sportolói is felhalmoztak 45 elsőséget, azóta viszont egy szinttel lejjebb állt be a fordulatszám, így alakul az orosz aranymérleg: 26, 32, 28, 22, 24 és 19. Ez utóbbi az idei játékokat megelőző doppinghisztéria miatt inkább nyerő szám.
A németek előbb egységben, aztán nyugati és keleti részre szakítva, majd ismét Németországként futottak be érdekes pályát. 1988-ban még két kézzel söpörték be az első helyeket, ballal (NDK) 37-szer, jobbal (NSZK) 11-szer, 1992-re azonban nem adódtak össze a bajnoki címek, mert a keletnémet „embergyár” nyugati körülmények között már nem termelhetett. Az azóta megszerzett 20, 13, 13, 16, 11 és 17 dicsőség ezt pontosan jelzi.
A riói viadalon második helyet eredményező brit modellnek már tegnapi publicisztikánkban is külön fejezetet szenteltünk. Az 1980 és 1992 közötti, monoton 5-5 diadal 1996-ra egyre apadt, ám ez olyan traumát keltett a modern sport őshazájában, hogy azóta különlegesen hatékony, állami irányítású és eredményközpontú finanszírozási rendszer működik, ennek következménye a páratlanul felfelé ívelő sorozat: 11, 9, 19, 29 és 27 arany.
A 120 éves ranglista első öt helyezettjét azok a jóléti államok követik, amelyekben az általánosan magas életszínvonal és testkultúra nagy, több tízmilliós népességgel párosul, hiszen mivel nem versenyistálló-szerűen képzik a fiatalokat, fontos a nagy merítés. Mindennek köszönhetően az élmezőny tagja Franciaország, Olaszország, Japán, valamint a csekélyebb lélekszámú, de angolszász sporthagyományokból táplálkozó Ausztrália.
Manapság talán meglepetésként hat, hogy a svédek és a finnek is száznál többször állhattak a dobogó tetején – vigyázat, csak a nyári játékokról beszélünk, mert a téli tarolások maguktól értetődőek –, sikereik elsősorban abból az időből származnak, amikor a pénz és a profizmus helyett még a félamatőr sportszellem volt a meghatározó.
Ami Európát illeti, a spanyolok a barcelonai 13-astól eltekintve nagyot még nem durrantottak, talán nem is fognak, a földrészünkön kívüli világ legnagyobb talánya India. Egyelőre nem utalnak rá jelek, hogy Kína nyomdokaiba lépne, legalábbis a minőségi versenysport terén nem.
A hajdani szocialista kirakatsport a Szovjetunió és az NDK mellett Csehszlovákia, Románia és Bulgária folyamatos, ideológiai megalapozottságú győzelmeit is megjelenítette, de ma már mindez a múlté. A közép-európai blokkból kizárólag Magyarország kapaszkodott meg a nemzetközi elitben, az aranyak alapján az örökrangsorban még mindig őrzött nyolcadik helyünket rövid távon nem is fenyegeti veszély.
Tekintve, hogy az egy emberöltővel ezelőtt megszűnt Német Demokratikus Köztársaság a kilencedik, és manapság már a tizedik svédek is inkább a téli játékokra összpontosítanak.