Kína a semmiből jött, az egykori NDK a semmibe tűnt, a szovjet sport nem veszett el, csak átalakult – elsősorban orosszá –, mindettől eltekintve pedig léteznek évszázados értékek és erőviszonyok.
Az Egyesült Államok például Rióban nyerte meg ezredik bajnoki címét, rajta kívül nagy valószínűséggel senki sem lépi át e bűvös határt a XXI. század végéig sem. Az amerikaiak a jelenben is egyeduralkodók, a szocialista blokk felbomlása, azaz olimpiai időszámítással 1992, Barcelona óta csupán egyszer szorultak le az élről – nem meglepő módon 2008-ban Pekingben.
Természetesen Kína volt az egyszeri trónfosztó. A földkerekség legnépesebb állama úgy emelkedett az örökranglista ötödik helyére, hogy 1956 és 1980 között nem is indult a játékokon – előtte is inkább csak szimbolikus, eredménytelen résztvevő volt –, 1984-ben, kihasználva a szocialista bojkott miatt a vetélytársak hiányát, mindjárt 15 diadallal nyitott, majd a harmadik évezredre Sydney-től Rióig 28, 32, 51 (Pekingnél lengett ki az inga), 38 és 26 elsőséggel stabilizálta pozícióit.
A Szovjetunió utolsó „elvtársi légkörű” csapata 1988-ban, Szöulban még 55 elsőséget gyűjtött, az alapokat 1992-re sem sikerült teljesen felszedni, hiszen a Független Államok Közössége, a FÁK még mindig exszovjet neveltetésű sportolói is felhalmoztak 45 elsőséget, azóta viszont egy szinttel lejjebb állt be a fordulatszám, így alakul az orosz aranymérleg: 26, 32, 28, 22, 24 és 19. Ez utóbbi az idei játékokat megelőző doppinghisztéria miatt inkább nyerő szám.
A németek előbb egységben, aztán nyugati és keleti részre szakítva, majd ismét Németországként futottak be érdekes pályát. 1988-ban még két kézzel söpörték be az első helyeket, ballal (NDK) 37-szer, jobbal (NSZK) 11-szer, 1992-re azonban nem adódtak össze a bajnoki címek, mert a keletnémet „embergyár” nyugati körülmények között már nem termelhetett. Az azóta megszerzett 20, 13, 13, 16, 11 és 17 dicsőség ezt pontosan jelzi.
Michael Phelps már huszonháromszor állt az ötkarikás dobogó legfelső fokán
A riói viadalon második helyet eredményező brit modellnek már tegnapi publicisztikánkban is külön fejezetet szenteltünk. Az 1980 és 1992 közötti, monoton 5-5 diadal 1996-ra egyre apadt, ám ez olyan traumát keltett a modern sport őshazájában, hogy azóta különlegesen hatékony, állami irányítású és eredményközpontú finanszírozási rendszer működik, ennek következménye a páratlanul felfelé ívelő sorozat: 11, 9, 19, 29 és 27 arany.
A 120 éves ranglista első öt helyezettjét azok a jóléti államok követik, amelyekben az általánosan magas életszínvonal és testkultúra nagy, több tízmilliós népességgel párosul, hiszen mivel nem versenyistálló-szerűen képzik a fiatalokat, fontos a nagy merítés. Mindennek köszönhetően az élmezőny tagja Franciaország, Olaszország, Japán, valamint a csekélyebb lélekszámú, de angolszász sporthagyományokból táplálkozó Ausztrália.
Manapság talán meglepetésként hat, hogy a svédek és a finnek is száznál többször állhattak a dobogó tetején – vigyázat, csak a nyári játékokról beszélünk, mert a téli tarolások maguktól értetődőek –, sikereik elsősorban abból az időből származnak, amikor a pénz és a profizmus helyett még a félamatőr sportszellem volt a meghatározó.
Ami Európát illeti, a spanyolok a barcelonai 13-astól eltekintve nagyot még nem durrantottak, talán nem is fognak, a földrészünkön kívüli világ legnagyobb talánya India. Egyelőre nem utalnak rá jelek, hogy Kína nyomdokaiba lépne, legalábbis a minőségi versenysport terén nem.
A hajdani szocialista kirakatsport a Szovjetunió és az NDK mellett Csehszlovákia, Románia és Bulgária folyamatos, ideológiai megalapozottságú győzelmeit is megjelenítette, de ma már mindez a múlté. A közép-európai blokkból kizárólag Magyarország kapaszkodott meg a nemzetközi elitben, az aranyak alapján az örökrangsorban még mindig őrzött nyolcadik helyünket rövid távon nem is fenyegeti veszély.
Tekintve, hogy az egy emberöltővel ezelőtt megszűnt Német Demokratikus Köztársaság a kilencedik, és manapság már a tizedik svédek is inkább a téli játékokra összpontosítanak.
