Két detektoros ellenőrző kapun kell átjutni, ha valaki fel akar szállni egy orosz vonatra. Nekem sikerült, speciel nem értem, hogy miért kellett kétszer is kipakolni a zsebeimet, bekapcsolni a laptopot és a powerbanket, de oké, ezt bízzuk az oroszokra.
A vonat nagyjából olyan volt, amilyennek képzeltem. Szűk folyosó, még szűkebb hálókocsi, valami óvatos optimizmus azt diktálta, hogy megúszom horkoló utastársak nélkül. Jelentem, nem sikerült.
Egy Párizsban élő kameruni mellett egy indiai kolléga és egy orosz sráccal kerültem össze. A háromból kettő biztosan horkolt, szegény afrikai srác le is gurult a szűk ágyról. Hozzáteszem, nem volt nehéz dolga, ez a lehajtató lóca maximum 80 centi széles volt, onnan nem nehéz leesni a földre.
A folyosón sem volt sokkal a helyzet, immár másodszor futottam össze José Luis Chilavert paraguayi kapuslegendával, aki szintén nem bírt aludni. Mi társalogni nem tudtunk, mert ő a spanyolon kívül más nyelvet sajnos nem beszél. Maradt a néma csönd és a virrasztás, délután háromra gurult be a vonat a Kurszkaja pályaudvarra.
A moszkvai metró a maga hatalmas méreteivel nem valami bizalomgerjesztő. HA mégis van valami, ami jó, azok az utcazenészek. Szinte minden nagyobb aluljáró tele van zenészekkel, akik keményen odavernek a zenének, és még a rendőröket sem zavarják. Vérprofik.