„A magyar és a skót futball hasonló sorsot élt meg az utóbbi évtizedekben, egyre csak hanyatlott a nemzetközi színtéren, és szomorú látni, milyen mélyre süllyedt mindkettő” – írta találóan a Daily Record Budapestre küldött tudósítója a találkozó után. Tényleg szomorú látni. Ráadásul úgy, hogy – ellentétben a múlt pénteki, a kazahokkal szemben 3-2-re elveszített meccsel – ezúttal még a lelkesedésre sem lehetett panasz, most nem skandálta a Groupama Arénát csak félig megtöltő közönség, hogy „Hol a szívetek?”, mert Dzsudzsákék tényleg alaposan odatették magukat.
Az odaadással nincs is baj. Csakhogy a minőség… Az bántóan hiányzik a Dzsudzsák, Szalai, Guzmics fémjelezte generációból meg a pár évvel
fiatalabbakból. A csapat így is lehet(ne) eredményes. Dárdai Pál vagy – országlása első felében, a franciaországi Európa-bajnoksággal bezárólag – Bernd Storck megmutatta, hogy precíz, a legapróbb részletekre is kiterjedő, már-már szájbarágós taktikával rendszerbe lehet foglalni a behatárolt képességű játékosokat.
Eddigi benyomásaink alapján Georges Leekens nem ilyen típusú edző. Ő más utat jár, amelyről most még nehéz lenne megmondani, hová is vezet. Azt viszont el kell ismerni, nála médiabarátabb szakembert keresve sem találhatnánk. A kedd éjszakai sajtóértekezleten – miután egy kollégánk sorolta neki az internetes kommentelők által feltett kínos kérdéseket – kedélyesen mosolyogva így reagált: „Normális, hogy vannak negatív vélemények. Önöknek, újságíróknak meg külön köszönöm, hogy kritikát fogalmaznak meg, mert önöknek ez a dolguk.” Hát lehet haragudni egy ilyen emberre, aki mindenben igazat ad az őt deresre vonni próbálóknak?!
Az embernek tényleg az az érzése, hogy az idős belga egy másik dimenzióban jár-kel, a meccs utáni nyilatkozatából mi másra lehetne következtetni? „Most sem vagyok boldog, mert kikaptunk, de óriási a különbség a kazah meccshez képest. Jó taktikával futballoztunk, nem engedélyeztünk helyzeteket az ellenfélnek, nagy szívvel játszottunk, a háromvédős felállásunk is meglepően jól bevált.
A játékosok mertek felelősséget vállalni. Helyzeteink is voltak, teljesen más hangulatú edző ül önök előtt, mint pénteken. Nyilván egy vereség után senki sem boldog, de folytatnunk kell a munkát, ebben a szellemben. Valamennyire sikerült visszaszereznünk a szurkolóink bizalmát. Az is tetszett, hogy könnyeket láttam a meccs után nyilatkozó játékosaim szemében, mert ez jó jel, azt mutatja, mennyire fontos nekik a válogatott!”
Nikolics Nemanja az M4 Sport kérdésére (Látjuk-e még a válogatottban?) adott kurta válaszából (Hááát, nem tudom) nem feltétlenül ez világlik ki.
Megkérdeztük Leekenst, vajon miért kellett átrepülnie az MLS-ben futballozó Stiebernek az óceánt, ha egyetlen percet sem játszott, és miért mellőzte a kapitány az elmúlt három évben megkérdőjelezhetetlen alapembernek számító Nagy Ádámot.
„Senkinek sem garantáljuk a játékot, így Stiebernek sem. Azért vannak sokan a keretben, hogy versenyhelyzet legyen. Nagy Ádámot nagyszerű futballistának tartom, de ha nem lép pályára a klubcsapatában, akkor nem tudom betenni a válogatottba. Pintérnek is többet kellene játszania az egyesületében, mert különben nem tud formába lendülni. Ezt meg kell érteni” – válaszolta a kapitány.
Majd rendületlenül sorolta a kliséket: hogy éjt nappallá téve dolgozik november óta, hogy az ideje 90 százalékát Magyarországon tölti, hogy egy csapásra nem lehet nyerő csapatot a pályára varázsolni, hogy sohasem egyenes vonalú, egyenletes a fejlődés, mindig vannak visszaesések, és hogy köszöni a szurkolóknak a biztatást, s hogy júniusban, a fehéroroszok és az ausztrálok ellen tovább kell haladni a megkezdett úton az őszi tétmeccsek felé. Sőt, még azt is megosztotta velünk, hogy hétfő este az U21-es válogatott leuveni Eb-selejtezőjét nézve nem honfitársainak, a belgáknak szurkolt, hanem nekünk, magyaroknak, s hogy mennyire bántotta a 3-0-s vereség.
Ez mind gyönyörű. Csakhogy már mindenkinek elege van a vereségekből.