Labdarúgásban nekünk nehéz, szinte lehetetlen újat mondani, mutatni. Így zárt kapus meccset is játszottunk, láttunk már, nem is egyet. A legemlékezetesebbet talán 2013 márciusában az akkor még álló Puskás Ferenc Stadionban Románia ellen.
Bent néhány tucatnyi funkcionárius, újságíró, kinn, a Dózsa György úton pedig tízezer szurkoló. A Carpathian Brigade koncertekkel fűtötte a hangulatot, amely fel is forrósodott: a buzdítás a stadion legalább tíz emelet magas betonkaréján át is beszűrődött a küzdőtérre.
Az első találat szerzőjét ünnepli második „gazdája”: Kleinheisler borul rá Sallaira
Fotó: Mirkó István
Már úgy tűnt, megnyerjük a kulcsfontosságú vb-selejtezőt, de a hosszabbításban Chipciu egyenlített. Nagyon keserű pirula volt.
Nehéz kérdés, hogy tegnap a görögök ellen előzetesen beértük-e volna a 2-2-es döntetlennel. A 2016-os Eb alapján – amin mi részt vettünk, a görögök viszont lemaradtak róla – nem, a Nemzetek Ligája nyitófordulója után viszont talán igen.
Nem úgy Marco Rossi, aki hétfőn azt nyilatkozta, a tamperei vereséget győzelemmel feledtetné. Reméltük, nem a levegőbe beszél. A tekintetben tartotta a szavát, hogy ígéretéhez híven három poszton valóban változtatott a finnek elleni kezdőcsapaton.
Lovrencsics Gergő, Stieber Zoltán és Pátkai Máté kimaradt, helyükre Bese Barnabás, Varga Roland és Nagy Ádám került be. A magyar válogatott tehát így állt fel: Gulácsi – Bese, Lang, Kádár, Fiola – Nagy Á. – Varga R., Kleinheisler, Kovács I., Sallai – Szalai. (A görögöknél kimaradt a kisebb sérüléssel bajlódó Mitroglu.)
A kezdés előtt negyedórával maroknyi görög tábor buzdítása törte meg a kriptai csendet – igaza van Rossinak, nézők nélkül abszurd a futball, olyan, mint egy halotti tor –, hát persze, a szabályok szerint száz vendégszurkoló előtt megnyílnak az egyébként zárt kapuk.
Először kedden volt alkalmunk élőben megcsodálni a Nemzetek Ligája színeit, zászlóját, amely inkább afrikai ihletésű strandlepedőre emlékeztet harsány színeivel, semmint bárminemű európai értékre, hagyományra, legyen bár szó labdarúgásról. A „kreatívok” talán már a jövőnek dolgoztak… A kezdőrúgás előtt ellenben az elmúláson elmélkedhettünk szomorú kötelességből: a hétfőn elhuny Géczi István emlékére előzte meg a meccset egyperces gyászcsend.
A kezdeti kapkodás jeleként Sallai a második percben kis híján gólpasszt adott Donisznak, de aztán rendeztük a sorainkat, s nem lehettünk elégedetlenek a látottakkal. Sőt a 15. percben gyönyörű góllal vezetést szereztünk. Kovács indította a jobb oldalon Vargát, innentől egyérintőztünk: Szalai, Bese (egyaránt fejjel), s a lekészített labdát Sallai vágta be 15 méterről.
Sajnos nem sokáig örülhettünk. Három perc múlva Fortunisz szabadrúgása után Manolasz gond nélkül ugrotta túl Langot, s fejelt Gulácsi kapujába (1-1). A folytatásban többször is meleg pillanatokat éltünk át, ahogy mondani szokták, érett a görög gól, mégis a mieink szereztek ismét vezetést.
Kétperces tűzijáték alá vettük Barkasz hálóját, de vagy levágódtak a lövések, vagy a kapus védett, aztán amikor már azt hittük, oda az esély, Kovács két szép csellel tisztára játszotta magát, középre passzolt Kleinheislerhez, aki 22 méterről bombagólt ragasztott a bal felsőbe. Nehéz lenne eldönteni, hogy ez volt-e szebb találat vagy Sallaié, de soha nagyobb dilemmát!
A második félidőre természetesen beállt Mitroglu, s rögtön az első két labdaérintésével igazolta, miért is ő az egyik legismertebb görög labdarúgó. Használható labdát azonban szerencsére ő maga nem kapott, a magyar válogatott fegyelmezetten bekkelt, s tartotta az eredményt.
Maradt a 2-1, megvan a Rossi-korszak első győzelme.
Ki tudja, nézők nélkül talán mégis könnyebben megy…
