A 87. percben Tőzsér precízen ível át a bal oldalra, Nikolics remek mozdulattal úgy veszi le a labdát, hogy becsapja a védőjét, majd éles szögből jobb belsővel megpróbálja Tatarusanu mellett a hosszúba tekerni azt. Néhány centit téved, valószínűleg akkor hoz jó döntést, ha középre passzol, ahol Simon érkezett egyes-egyedül.
Minden bizonnyal sokan emlékeznek erre a mérkőzésre, erre a jelenetre. 2014 októbere, Románia–Magyarország Európa-bajnoki selejtező. A találkozó elsősorban úgy él bennünk, mint Dárdai Pál – eredményes – bemutatkozása szövetségi kapitányként. A bukaresti 1-1 alapozta meg azt a sikersorozatot, amelynek csúcsaként a magyar válogatott nyolcaddöntőt vívhatott a 2016-os Európa-bajnokságon.
Dárdai meccse. És Nikolics meccse.
Meggyőződésem, hogy ha pontos a lövés, s az ő góljával legyőzzük a románokat, akkor teljesen másként alakul a zentai születésű támadó pályafutása a válogatottban. Nem örökös tartalék szerepben vívja szélmalomharcát, amibe – előre borítékolható volt – előbb-utóbb belefárad.
Már a kezdet rémálomszerű volt: 2013 októberében Amszterdamban debütált a 8-1 alkalmával. A 79. percben, 6-1-nél küldte be Egervári Sándor.
Dárdainál hol kezdett, hol csereként állt be, ne szépítsük, nem váltotta meg a világot. Storck kifejezetten nem kedvelte, s konzekvensen mellőzte. Az Eb-n is, ahová pedig Nikolics lengyel gólkirályként érkezett. Két meccsen harmincnyolc percet adott neki… Az utolsó – előtti – csepp az volt a pohárban, amikor a lettek ellen a szünetben lecserélte, pedig a csatár jól játszott, gólpasszt adott. Nikolics Storck alatt többször nem is lett válogatott.
Szélesi számított rá, amit két góllal hálált meg. Leekens első meccsén kezdett – a többiekkel együtt ő is gyengén játszott a kazahok ellen –, Skócia ellen csereként kapott szűk tíz percet. Aztán filmszakadás. Ahelyett, hogy új fejezet kezdődött volna.
Nikolics Nemanja intelligens magyarázatot adott arra, miért nem akar többé a magyar válogatottban játszani. Mégis hiányérzetem van. Ha egy éve vagy az Eb után mondja ezt, megértem. De miért éppen most? Miért nem várt még két meccset, miért nem adott esélyt Leekensnek, önmagának – és hát nekünk, szurkolóknak.
Az elmúlt évek legsikeresebb magyar csatára fordított hátat a válogatottnak. Nem csak az ő felelőssége, de az övé is. Sose tudjuk már meg, mi történik, ha Bukarestben megadatik neki a béklyóból felszabadító sorsdöntő találat eufóriája. Ehelyett a kielégítetlen bizonyítási vágy frusztrációja kerekedett felül.Novák Miklós
