A labdarúgást egyébként sem divat hetente megreformálni, ráadásul az International Football Association Board (IFAB) a sportág legkonzervatívabb testülete. 130 éves a múltja, tagjai közé négyet delegál a nemzetközi szövetség, a FIFA, további négyet pedig a négy „ősatya”, Anglia, Skócia, Észak-Írország és Wales, és nyolcuk közül hatnak – 75 százaléknak – kell egyetértenie bármilyen érdemi módosítás keresztülviteléhez.
A lesszabály 1925-ös enyhítése vagy a hazaadás 1992-es megszigorítása már tabukat döntögetett, de ez a mostani tervezet a sportág egészét alakíthatja át. Még akkor is, ha a technika csupán négy esetben bírálhatja felül – vagy segítheti – a játékvezetőt: gólok, kiállítások és büntetők megítélésekor, illetve a szabálytalankodó játékos azonosításánál. Fontos részlet, hogy a visszanézést a játékvezető vagy a mérkőzést felügyelő és a videótechologiát kezelő bizottság kezdeményezheti, tehát ellentétben például a tenisszel, az ítéletet magára nézve hátrányosnak tartó fél, csapat nem.
Jelen állás szerint maga a tesztelés is a 2017/18-as szezonban kezdődik – a németek és a brazilok szívesen kínálnák fel nemzeti bajnokságukat a kísérletezésre –, és annak tapasztalatai alapján születik majd meg a végleges határozat. Ezért az új FIFA-elnök, Gianni Infantino lelkendezése – „Történelmi döntést hoztunk a futballért” – kissé elhamarkodottnak tűnik, az ír szövetségi vezető, Patrick Nelson óvatosabb duhajként így fogalmazott: „Nem akarunk félszívvel belevágni [a változtatásba], ezért minden tapasztalatnak igazolnia kell, hogy amit bevezetünk, az a futball előnyére válik.”
Már hogyne válna, vághatnánk rá, a szokásos érvet felhozva: nem normális dolog, hogy a televíziók előtt milliók láthatják minden kétséges szituáció többszöri lassítását, elemzését, csupán a döntéshozó, a játékvezető nem. Különben is, ha a „sasszemet” mondjuk a második világháború óta használhatták volna, akkor az 1954-es vb-döntőben megadják Puskás 3:3-ra egyenlítő találatát, az 1962-es negyeddöntőben Latisev minden ellenszenve kevés Tichy szabadrúgásgóljának érvénytelenítéséhez, 1978-ban Törőcsikről kiállítják Passarellát, 1982-ben pedig Fazekasról Pfaffot. Hát mi ebben a rossz?
Csakhogy a helyzet ennyire nem egyszerű. A kétes esetek újraértékelésénél meg kellene állítani az időt, és onnantól miért ne tennék ezt a komolyabb sérüléseknél is – azaz a futballt képtelenség lenne futó órával játszani. Érdekes, ezt az érvet még senki sem vetette fel. Csorbulna az az elv is, hogy a vb-döntő és a magyar ötödosztály mérkőzései ugyanolyan alapfeltételek mellett zajlanak – a kérdés az, milyen szintig lenne kötelező vagy ajánlott a videótechnika.
Ami ráadásul messze nem oldana meg mindent. A lesek elbírálásánál igénybe sem vennék, mert tetszőleges számú kamerával is lehetetlen minden pillanatban biztosítani az „egyvonalból” készített képet. Az általános igazságosság itt máris sérül, de a test test elleni küzdelem megítélése is erősen szubjektív. A szankciók ellenben szélsőségesek. A kiállítás csupán végleges lehet, a büntető megítélése nem szituációhoz – mint logikusan kézilabdában, jégkorongban –, hanem meghatározott területhez kötődik. Tíz centivel a vonalon kívül az üres kapura törő csatár letaglózása sem lehet tizenegyes, tíz centivel belül egy ártatlan, suta, indifferens mozdulat is az. Illetve az lenne, de a bírók mérlegelnek, és a jövőben majd a videóelemzőkkel együtt teszik ezt. Méghozzá azért, mert kosárlabdában egy büntető ide vagy oda semmit sem számít, labdarúgásban ellenben eldöntheti a meccset, a világbajnokságot.
A büntető szabály lazítása és az időleges kiállítás bevezetése máris kiütné a videótechnológia két alappillérét, így az a maradék kettőn roskadozni kezdene. Ha pedig esetleg össze is dőlne, nem járna ugyanígy a (futball)világ.