Nem egészen három nappal a találkozó után máris kötetnyi irodalma van a magyar válogatott vb-selejtezőbeli teljesítményéről készült elemzéseknek. A legfontosabb, megkerülhetetlen adat a tíz meccsen szerzett tizenhárom pont. Az első két helyezett, Portugália és Svájc oda-vissza megverte csapatunkat, amely a tekintetben is visszaesett az elmúlt évtizedhez képet, hogy a kötelezőnek mondott győzelmeket sem tudta hozni, kikapott Andorrában és döntetlent játszott a Feröer szigeteken.
Nemzetközi összevetésben még lesújtóbb a produkció. Mint mindig, jól tesszük, ha a Magyarországhoz hasonló adottságokkal bíró környező országokkal vonunk mérleget. Nos, Lengyelország és Szerbia csoportelsőként máris kijutott Oroszországba, Horvátország pótselejtezőt vívhat, eme lehetőségről Szlovákia a leggyengébb másodikként maradt le, Szlovénia, Csehország, Ausztria, de még Bosznia és Hercegovina, valamint Montenegró is jobban teljesített nálunk, a szintén tizenhárom ponttal végzett Románia és Bulgária, esetleg a csupán tizenegy pontig jutott Macedónia gyengélkedésével vigasztalódhatunk. Ha tudunk.
De mások az adottságok és mások a lehetőségek. A magyar labdarúgásban évek óta zajló fejlesztéseket, anyagi biztonságot, központi támogatást nemhogy a lecsúszott Szerbiában, a zsigerileg lenézett Szlovákiában, de még Horvátországban is irigyelik. S ez túlmutat a válogatott sorsán. A körbejárt régióból ebben az idényben évtizedes mélypontként ugyan csak egyetlen klub, a szlovén Maribor jutott fel a Bajnokok Ligája főtáblájára, az Európa-liga negyvennyolcas mezőnye azonban beszédesebb képet mutat. Három cseh (Slavia Praha, Viktoria Plzen, Fastav Zlín), két-két osztrák (Salzburg, Austria Wien) és szerb (Partizan Beograd, Crvena Zvezda), egy-egy román (FCSB), bolgár (Ludogorec Razgrad), horvát (Rijeka), mi több, macedón (Vardar Szkopje) és moldáv (Sheriff Tiraspol) gárda – s egyetlen magyar sem. Az elmúlt években, sajnos, hasonló képet kaptunk volna.
A szakvezető jövője csak a közhangulatot befolyásoló kérdés
El lehet verni a port Bernd Storckon, sőt valószínűleg el is kell. A piac törvényei miatt. A nélkül, hogy a zsebé-ben turkálnánk, olyan javadalmazásban részesül, mint a német bajnokságban egy felső-középkategóriás klub trénere, mondjuk mint Dárdai Pál. Ám Storcknak véletlenül sincs ajánlata a Bundesligából, s – nem tehetünk mást, az eredményekből kell kiindulni – a csapata sem nyújtott ehhez a szinthez mérhető teljesítményt.
Ám Storck személye, jövője inkább csak a közhangulatot befolyásoló kérdés. Az igazán súlyos gondok azt a talapzatot feszítik, amelyre ő támaszkodik. Nem tévedünk az akadémiai rendszer, tágabban az utánpótlás-nevelés, az edzőképzés, a menedzsment, úgy általában a közeg kritizálásának ingoványos terepére. Következtetésünk megfogalmazásához a lapunkban a közelmúltban megszólalt két elismert szakember véleményét idézzük.
„Az én személyemnél sokkal fontosabb, hogy a magyar foci egyről a háromra jusson. Mert a »kettőt« az állami vezetés meglépte. A csapatsportok állami támogatása előtt megemelem a kalapom. Nagyon szép lenne, ha az aktuális magyar kormány erőfeszítéseit a magyar labdarúgás meg tudná hálálni. Ezáltal a szakma nem is a kormánynak, hanem az adófizetőknek róná le a háláját” – nyilatkozta Bölöni László még márciusban, a lisszaboni meccs előtt.
„Ma már van infrastruktúra, van pénz, a számlát ideje lenne törleszteni” – öntötte szavakba ugyanezt tömörebben Bálint László egy hete.
Ebből kellene kiindulni.
