– Még mindig kocog rendszeresen?
– Azt nem szoktam, annál azért jobban megyek. Hetente minimum háromszor futok vagy kerékpározom, alkalmanként úgy másfél órát. Szülővárosom, Ózd környékén tökéletes a terep erre. Ha síkra vágyom, ott a Sajó-töltés, ha emelkedőre, akkor elindulok a hegyek, dombok felé. Talán a kiskapudi szerpentin a kedvencem. Nincs nagy forgalom, nyugodtan lehet tekerni, ha kétszer-háromszor felmegyek a tetőre, akkor nyugodtan vacsorázhatok.
– Vadászni szokott-e még?
– Mostanában kevesebbet. Délután vannak az edzések, Gyöngyös Ózdtól és Pesttől is elég messze van, ritkán jut rá idő. Ráadásul a sertéspestis is bekavart, sok helyen tilalom van.
– És szoknyára?
– Nem voltam nagy szoknyavadász, de lányok között nőttem fel. Remélem, lesz még egy jó és három rossz évem… De ez magánügy.
– Elnézést az indiszkrét kérdésért, csak oda akartam kilyukadni, ezek szerint nem öregedett meg. A magyar futball mégis nyugdíjazta. Tudja, foglalkoztatja, hogy miért?
– Igazából nem. Jól érzem magam a bőrömben, én az NB III-ban is szeretek dolgozni, ha majd már nem esik jól a munka, s ami vele jár, a sok vezetés, a sok utazás, akkor abbahagyom. De nem érzem azt, hogy ez az idő akár már jövőre eljönne.
– Legutóbb Zalaegerszegen dolgozott az első osztályban, aminek immár hat éve. Nem is hívják, nem is keresik?
– Hetvenegy évesen már nem rezzenek össze attól, ha megcsörren a telefonom. De nem nagyon keresnek. Véletlenül sem akarok siránkozni, nem érdekel ez a kérdés. Ha nem keresnek, hát nem, tudomásul veszem.
– Mégis, miért felejtették el?
– Több idősebb kolléga is kikopott az élmezőnyből az elmúlt években, ezért lehet benne némi szervezettség. Az edzők között, még anno, volt egy mondás. A fiatal kollégák élcelődtek, hogy az idősebbek is követnek el hibát. Amire az a válasz, az idősebb kollégák fiatalon nem követtek el hibákat, mert akkor nem vált volna belőlük idősebb kolléga. Valahogy így. Kicsit talán kegyetlenebb lett a rendszer, a magyar edzőkkel szemben mindenképpen. Én úgy látom, a külföldieknek többet elnéznek, ha viszont a magyar kolléga nem produkál eredményt, azonnal kirúgják. Ami engem illet, azt gondolom, a stílusommal lehet gond, de már nem akarok megváltozni. Ma már teamek vannak, az edzők többes számban fogalmaznak, „úgy gondoljuk” „azért nyertünk”, és így tovább. Én ezt a ragozást nem ismerem, mert egyedül döntök. Természetesen csak arról, ami rám tartozik, a felkészülésről, az igazolásról, a taktikáról, a kezdőcsapatról. Nem örültem, amikor sportigazgatót, klubmenedzsert ültettek a nyakamra. Előbb csak abba mentem bele, hogy ha kérek két új embert, melléjük még hozzanak másik hármat. De amikor úgy hoztak négyet, hogy egyiket sem akartam, s még számon is kérték rajtam az eredményeket, akkor már tudtam, hogy ez nem az én világom. Idővel rádöbbentem, hogy mi a bajom ezzel a rendszerrel. Ameddig egyedül döntöttem, addig abszolút sikeres voltam, amikor engedtem, akkor már kevésbé. Az én felfogásomat a mai tulajdonosok nem szeretik. Volt egy szerencsétlen csapatválasztásom, amivel elvágtam magam. Régebben inkább az edzők beszéltek ki egymást között egy-egy fejest, úgy látom, ez megfordult, inkább a tulajdonosok tárgyalják ki az edzőket. S nekem valamiért rossz lett a hírem.
– Van olyan véleménye, meglátása, amivel segíteni tudná az MLSZ vezetőségének stratégiai döntéseit?
– Arra gondol, hogy felállt egy új szakmai bizottság? Engem nem hívtak, ahogy látom a névsort, fiatalok dolgoznak majd benne. Biztosan hasznos lesz, de a túl sok elemzés nem az én világom. Attól meg egyenesen rosszul vagyok, ha a külföldieket majmoljuk. Volt idő, amikor a spanyolokat akartuk követni, meg a brazilokat, mert mi is technikásak vagyunk. Mit nézegettünk rajtuk? Ők nyerték a vb-ket meg az Eb-ket, mi meg kijutni sem tudtunk. Aztán jött a német vonal. Nyolcvanmilliós, fejlett, tökéletesen szervezett ország. Ami ott működik, az nálunk biztosan nem. Ha én szövetségi kapitányként azt mondom, hogy új műfüves pályát kell építeni két hét alatt, mert azon fogunk játszani, akkor körberöhögnek. De mert egy német mondta, ez a profizmus. Akkor már inkább a belgáktól kellene tanulni, hogyan törtek ki a középszerűségből, amibe húsz éve süllyedtek.
– Van olyan eleme, irányzata a mai edzői felfogásnak, amelyet elismer?
– Én már attól rosszul voltam, hogy egységes UEFA-rendszerű edzőképzést akartak egész Európában, így nálunk is. Magyar vagyok, nem német, spanyol vagy holland! Amikor részt vettem egy európai tanácskozáson, ugyanúgy meghallgattak, mint Arrigo Sacchit. Nem kell ehhez egységes irányvonal. Ha a norvég kapitány a pótselejtező előtt nem szakít a skandináv hagyományokkal, s nem követi az európai trendet, tehát nem erőlteti hirtelen a rövidpasszos játékot, akkor soha nem jutunk ki az Eb-re. A rossz példa is ragadós. Úgy gondolom, hogy túlvariálják a dolgokat. Mindent és mindenkit mérnek. Rendben, egy középpályás vagy egy szélső ne lazsáljon, de a középhátvédeken mit mérnek? Hová futkossanak? Nem az a dolguk. Aztán itt van a háromvédős, négyvédős polémia. Tavaly egymás alatt a következő két cikket olvastam. A Vasas azért esett vissza, mert három védővel játszik, illetve azért rossz a Honvéd, mert a holland edző átállította a csapatot négy védőre. Na most, ha a szélső bead, s hatan érkeznek középen, akkor hány védő kell? Három vagy négy? Dehogy! Legalább hat. Nem a védők száma a lényeg, hanem az, hogy játék közben a csapatok hogyan tudnak alkalmazkodni egymáshoz. Mondom, túlvariálják a dolgokat. Támadni és védekezni kell, erről szól a futball. Össze-vissza rajzolgatnak a stúdióban, ami az edzőknek kevés, a szurkolóknak sok. A néző szereti magában eldönteni, hogy ki játszik jól, ki gyengén, nem kell a szájába rágni.
– Azt hallottam, hideglelést kap attól, ha az 1998-as vb selejtezőjéből a finnek elleni 1-1-et, a továbbjutást érő szerencsés gólunkat emlegetik fel. Igaz?
– Azt mondják, a futballtörténelem legröhejesebb gólja, de én láttam csomó ilyet. Miért alázzuk meg magunkat még ezzel is? Az osztrákok se beszélnek örökké arról, hogy egyszer a spanyolok kitömték őket 9-0-ra.
– Ha huszonegy éve kikapunk Finnországban, akkor nincs a jugoszlávok elleni sorscsapás sem…
– Badarság, pechünk volt. Egy csapatot akartam elkerülni a pótselejtezőben, a jugoszlávot. Tele voltak világklasszisokkal, a háborús hangulatban félelmetes összefogás jellemezte őket. Szerencsénk sem volt. Gyorsan kaptunk két gólt, a közönség elfordult tőlünk, mindenki bepánikolt. De nem akarom bántani a csapatomat, az akkori körülmények mellett sajnos benne volt a pakliban a nagy vereség is.
– Miért nem mondott le egyből a belgrádi visszavágó után?
– Azt mondtam, ha nem leszünk másodikok a csoportban, akkor lemondok. A célt teljesítettem, de volt még más is. Tudtam, hogy nem maradhatok, ez így volt normális, titkon mégis ebben bíztam. Azért, mert meggyőződésem volt akkor is, ha nem menesztenek, biztosan kijutunk a 2000-es Eb-re. Akkor értek be a fiatalok, akik megjárták az olimpiát, jó csapatom lett volna.
– Mit vár a mieinktől több mint két évtized múltán Finnországban?
– Nem szeretek olyanról beszélni, amit igazán nem ismerek, s a finn labdarúgásról nem tudok sokat. Az biztos, hogy nincs olyan játékosuk, mint húsz éve Litmanen. Nem lesz egyszerű. Marco Rossi más stílusú ember, mint én, folyton ugrál a kispad előtt, de jó fazon, nekem legalábbis szimpatikus. Szurkolok neki és a válogatottnak. Az egész magyar futballnak.