1960. május 20-án – két nappal az esemény után – a következő mínuszos hír jelent meg a Népszabadság utolsó oldalán:
„Újra a Real Madrid nyerte az EK-t
A glasgowi Hampden-parkban szerdán több mint 130 ezer néző előtt került sor a labdarúgó-bajnokcsapatok döntőjére (sic!), a Real Madrid és az Eintracht Frankfurt együttese között.
Az első negyedóra eltelte után a spanyol csapat végig fölényben játszott és 3:1-es félidő után 7:3 arányban nyert.
A Real Madrid ezzel ötödször lett a torna győztese.”
Komótos tempóban kocogok Clyde-parti szállodámtól a Hampden Park felé, ahogy a Google-térképen kiszámoltam, olyan hét kilométer lehet a táv oda, s ugyanannyi vissza. A Govan városnegyed szürke házai Kőbánya-Külsőre emlékeztetnek, ezen utcák valamelyikében született 77 éve Sir Alex Ferguson, minden idők legnagyobb skót menedzsere, akihez a világon is kevés futballedzőt lehet mérni, s aki – hála istennek – már lábadozik szélütése után portugáliai nyaralójában.
Előbb a helyi protestáns, unionista közösség ikonikus csapata, a Rangers törzskocsmája mellett poroszkálok el, Steven Gerrard menedzsernek és a játékosoknak ingyen sört ígér a tulajdonos.
A katolikus ír bevándorlók alapította Celtic törzshelye alig néhány száz yarddal odébb található, itt Brendan Rodgers az isten, a felirat a Double Treble-t méltatja, vagyis azt, hogy a legutóbbi két idényben a skót Premier League-et, a Kupát és a ligakupát is bezsebelték a zöld-fehér lóherések.
Egy öltönyös, aktatáskás úr útba igazít, egyre közeledek a Hampden Park felé, míg végül egy dombtetőn, a Mount Florida metróállomásnál szinte beleütközök az impozáns stadionba.
Ma már csak 51 866 nézőt fogad be, csak ülőhelyek vannak, de 1938. december 7-én, amikor az újdonsült vb-ezüstérmes magyar válogatott Glasgow-ban vendégszerepelt, még 150 000 nézőt fogadott be, legalábbis Feleki László, a Nemzeti Sport kiküldött tudósítója szerint. A meccset azonban nem a nemzeti stadionnak számító Hampdenben játszották, hanem a Rangers arénájában, az akkor 130 000 nézőre hitelesített Ibrox Parkban játszották – mindössze 20 000 néző előtt. A skótok 3-1-re győztek, pedig a második félidőt tíz emberrel küzdötték végig Black sérülése miatt (akkoriban még nem lehetett cserélni) azon a mérkőzésen, amelyen Gyetvai László először volt válogatott. Egyetlen gólunkat Sárosi Gyurka szerezte tizenegyesből, már 3-0 után. Dietz Károly szövetségi kapitány ebben az összeállításban küldte pályára a válogatottat: Szabó – Korányi, Bíró – Polgár, Turay, Dudás – Titkos, Cseh, Sárosi dr., Toldi, Gyetvai. A skótok jobbfedezete bizonyos Bill Shankly volt, aki később a Liverpool legendás menedzsereként vezette Európa csúcsára a Vörösöket.
A stadion egyszersmind a Skót Labdarúgó-szövetség és a Skót Nemzeti Futballmúzeum otthona is, utóbbit szeretném megnézni, s a készséges menedzser, bizonyos Andrew – nocsak, még druszám is – minden további nélkül ingyen beenged, amikor elmagyarázom neki, hogy két évvel ezelőtt itt, a múzeumban avattuk fel a londoni magyar nagykövetség, a Magyar-Skót Baráti Társaság és a FourFourTwo magazin közös emléktábláját Puskás Ferenc arcképével az 58 évvel ezelőtti csodás mérkőzés megörökítésére.
A következő skót-magyart már a Hampdenben játszották 1954. december 8-án, szinte napra pontosan 16 évvel az első után. Erre is friss vb-ezüstérmesként utaztak el legjobbjaink, de micsoda különbség… A mérkőzést a holland Leo Horn, az egy évvel korábbi londoni 6:3 holland bírója vezette, és Sebes Gusztáv szövetségi kapitány válogatottja 4:2-re győzött, ebben az összeállításban: Faragó – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Szojka – Sándor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Fenyvesi. A gólokat Bozsik, Hidegkuti, Sándor és Kocsis, illetve Ring és Johnstone szerezte.
Odalent, a múzeumban hol Sir Alex Ferguson, hol Sir Kenny Dalglish, vagyis hát King Kenny életnagyságú viaszszobrába botlok, találkozom a többi skót menedzseróriással, Jock Steinnel (aki első brit edzőként a Celtickel nyert BEK-et 1967-ben, Lisszabonban az Inter ellen), a már említett Bill Shanklyvel (akinek az Anfield Roadon áll az „igazi” szobra, ezzel a felirattal: He made the people happy, azaz Boldoggá tette az embereket) vagy Matt Busbyval, a Manchester United 1968-as BEK-győztes csodacsapatának összekovácsolójával, a tíz évvel korábbi müncheni légi katasztrófa egyik túlélőjével, akinek már az utolsó kenetet is feladta a pap, de a vasszervezetű Matt nem volt hajlandó meghalni, s akinek egyszerre három aranylabdás géniusz játszott a keze alatt Bobby Charlton, Denis Law és George Best személyében.
1958. május 7-én barátságos meccset játszottunk a skótokkal a Hampdenben, 55 000 néző előtt, 1:1 volt az eredmény, Baróti Lajos szövetségi kapitány csapatában Fenyvesi volt a gólszerzőnk. Így álltunk fel: Grosics – Mátrai, Sipos, Sárosi – Bozsik, Berendi – Budai, Machos, Tichy, Bundzsák, Fenyvesi. Itt már „összeér” az Aranycsapat maradéka a hatvanas évek elejének remek válogatottjával.
És már itt is vagyunk időutazásunk legfontosabb eseményénél, az 1960-as BEK-döntőnél, amelyet – visszaemlékezéseiben megírta – a 19 éves Sir Alex is a Hampden Parkban ámuldozott végig, persze akkor még nem volt Sir, csak a Queen’s Park 18 éves centere. Minden idők legcsodálatosabb klubmeccsén Puskás Ferenc négy gólt szerzett, és a magyar újságírás örök szégyene marad, hogy az akkoriban nyolcszázezres példányszámú pártlap, a Népszabadság még csak meg sem említette a valaha élt legnagyszerűbb magyar labdarúgó csodálatos bravúrját, egyszerűen nem írta le Öcsi nevét, akinek dicsőségét harsogta egész Európa. A Népsport becsületére legyen mondva, ott legalább annyit közölt a szerkesztő – meglehet, az állásával játszva –, hogy: „Góllövők: Puskás (4, egyet 11-esből), Di Stéfano (3), illetve…”
Sem az előtt, sem azóta nem lőtt senki sem mesternégyest BEK/BL-döntőben, sőt, Puskás azzal is örök csúcstartó marad, hogy a finálékban összesen hét gólt szerzett, hiszen két évre rá, immár 35 évesen az amszterdami BEK-döntőben is betalált háromszor. Külön pech, hogy ennek ellenére a Benfica a kétgólos Eusebio vezérletével 5-3-ra győzött. És azt a meccset is Leo Horn vezette…
A Hampden Park skót-magyar történelemkönyvének következő fejezete az 1987. szeptember 9-én játszott barátságos meccs, Garami József kapitány csapata 2-0-ra alulmaradt Andy Roxburgh fiaival szemben, Ally McCoist, a Rangers legendája szerezte mindkét gólt. A mi összeállításunk kibogozhatatlan, hiszen Garami mester hat védőt zsúfolt a csapatba, Péter, Sallai, Toma, Keller, Csuhay és Garaba személyében, előttük Bognár, Mészáros, Kovács Kálmán és Hajszán játszott, s Disztl Péter volt a kapus.
Amikor 2004. augusztus 18-án, immár Lothar Matthäus irányításával 15 000 néző előtt 3-0-ra megvertük egy másik német, Berti Vogts dirigálta skótokat, nem akartunk hinni a szemünknek. Huszti két gólt rúgott, a harmadik öngólból született, s a csapatunkban (Király – Juhász, Stark, Tóth A. – Bodnár, Fehér Cs., Molnár B., Huszti – Simek, Gera – Torghelle) már felfedezhetjük a 2016-os Eb-csapat előhírnökeit Király, Juhász és Gera személyében.
A visszaút – természetesen futva – nem éppen leányálom, de mivel kisüt a nap, először azóta, hogy Glasgow-ban vagyok, a hangulatom virágos. Két év után jó volt meggyőződni arról, hogy a Puskás-emléktábla továbbra is kiemelt helyet foglal el a Skót Nemzeti Futballmúzeum páratlanul gazdag gyűjteményében.