Férfi vízilabdázóink riói 5. helyezését értékelő cikkünkben azt írtuk: „Olyan garnitúránk, mint az az 1976–78-as születésű, talán soha nem lesz már. Az utódok közül a legvirtuózabb, Varga Dénes is inkább művész; ha nincs ihlet, észrevétlenül pólózza végig a sorsfordító meccset is.” Például az olimpián a Montenegróval szemben büntetőpárbajban elveszített negyeddöntőt, bár a rendes játékidő végén extraklasszis lövéssel épen ő mentette döntetlenre a többször veszni látszó találkozót.
Amikor a Vlv.hu honlapon a minap közölt interjúban szóba került az a villanás, maga „Dumi” árulta el, igazából azt sajnálja, hogy nem lőtt még egy olyat, majd az újságírónak arra a felvetésére, miszerint ez nem szándék kérdése, így válaszolt: „De. Kicsit az is. Milyen gól volt az, amit a végén lőttem? … Megpróbáltam és bement. Nem is megpróbáltam, elvállaltam, felvállaltam. Erre utaltam, amikor azt mondtam, hogy lőnöm kellett volna ott még egyet. És akkor megnyerjük a meccset, nincsenek ötösök.”
Varga Dénes zokon vette Gerendás György szavait
Tökéletes helyzet- és önértékelés, le a kalappal. Nemcsak a mi véleményünkkel csengett egybe, hanem Gerendás Györgyével is. A montreali olimpiai bajnok válogatott másodedző ugyanis a pólós szakmai testület ülésén Varga Dénest Picassóhoz hasonlította, Vámos Mártont pedig a világ legjobb szobafestőjének titulálta. Azt hihetnénk, mindenki mindenben egyetért, ám nemzeti együttesünk csapatkapitánya zokon vette e minősítést, mert a Vlv-nek kijelentette: „…érdekes, hogy Gyuri engem Picassónak hívott, pedig Picasso elég szögletes. És ha én Picasso volnék, a magam szögletességével, akkor nem tudom, Marcit melyik festőhöz hasonlíthatom, de a magam részéről mindenképpen a nagyok között tartom őt számon.”
Éltünk a gyanúval, hogy Vargát nem Picasso szögletessége bántotta, hanem a zseni kategóriája mögé gondolta azt is, amit a bevezetőben említettünk; Vámos kapcsán viszont talán nem értette, hogy a világ legjobb szobafestője kitétel nyilvánvalóan méltatás, dicséret. Hisz napjaink klasszis és nyerő sportolói nem művészek, legfeljebb iparművészek vagy szakmájukat tökélyre fejlesztett iparosok, akik akkor állnak munkába, akkor állítanak elő (nem feltétlenül „alkotnak”) műremeket, amikor kell – mondjuk az olimpiai negyeddöntőben.
Gerendás Györgyöt tegnap azért hívtuk fel telefonon, hogy megkérdezzük tőle: ő, aki magát is a „szobafestők” közé sorolja, nem azt akarta-e érzékeltetni, hogy ez a típus sorozatterhelésnél, azaz világversenyen hasznosabb, mint a zseni, és Varga nem ezt érezhette-e ki a mondandójából? „Én csak arra utaltam, hogy Vámos azért lett kiváló, a legjobban lövő magyar játékos, mert ő nem Dumi akart lenni, hanem saját maga. Egyébként pedig, gondolom, Mozart is azért válhatott azzá, akivé lett, mert gyermekkorában akkor is nap mint nap leültették a zongorához, amikor egyáltalán nem volt kedve hozzá” – hangzott a válasz, amire felvetettük: ha azonban a zeneszerzők képzeletbeli olimpiáját kieséses rendszerben rendezték volna meg, Mozart valószínűleg soha nem nyer aranyat, mert ha éppen nem volt kedve „játszani”, inkább dorbézolt egyet és másnap délig aludt. Gerendás erre azt felelte: „Igen, ez így van. Ezzel vitatkozni sem lehet.”
Mint ahogyan azzal sem, hogy a magyar vízilabda-válogatott akkor diadalmaskodott, amikor bálványai – Németh „Jamesz”, Gyarmati Dezső, Faragó Tamás, Kásás Tamás, Kiss Gergő – egyszerre vonultatták fel Varga „Dumi” és Vámos Márton erényeit. Amikor mindez szintén megvolt, csak éppen két testben, két lélekben, akkor lettünk negyedikek, ötödikek, hatodikok.
