Vasárnap kora délután hétéves kislányom edzőcipőt, vastag pulóvert, sapkát húzott, s a szemerkélő esőben kiment a kertbe futni. Igen, futni, nem csupán szaladgálni, sőt ő talán úgy gondolta, hogy atletizálni. Noha gátfutással és súlylökéssel érthetően nem próbálkozott, a fedett pályás Európa-bajnokság őt is megérintette. Mindenekelőtt Márton Anitának köszönhetően.
Ennyit jelentenek a – hiteles – példaképek. A magyar atlétika 2004-ben nem egészen két nap leforgása alatt a mennyből a pokolba jutott. Alapsportágként a léte természetesen nem foroghatott veszélyben, de hosszú évekbe tellett, mire ismét jegyezhető eredményekkel jelentkezett. Véletlenül sem lekicsinyelve mindenekelőtt Pars Krisztián, továbbá Deák Nagy Marcell, Kővágó Zoltán és Kiss Dániel sikereit, mégis két megnyerő egyéniség, a méltatlan edzéskörülmények dacára a világelitbe jutott Márton Anita, valamint az állatorvosi egyetemen frissen diplomázott Baji Balázs hozta közel az atlétikát a tömegekhez.
Ha nem is lesz mindenkiből bajnok, pláne súlylökő vagy gátfutó, nem lehet elég korán megszeretni az atlétikát és elkezdeni a futást…