Vámosszabadi, Medve, Nagymegyer, Alistál, Albár. Színmagyar falvak a Csallóköz szívében, észre sem vesszük, hogy amikor átkelünk a Dunán az 1939 és 1942 között megépített hídon, már Szlovákiában vagyunk. A határőrbódék üresek, Schengennek hála, már meg is érkeztünk Dunaszerdahelyre, elhajtunk a Makovecz Imre tervezte városháza mellett, s ahogy leparkolunk a Hotel Bonbón előtt, az FC DAC 1904 kék-sárga melegítőjét viselő magas, tar férfi már integet felénk.
Hozzá jöttünk, Marco Rossihoz, a szlovák bajnokság második helyére épp vasárnap, a Trencsénben aratott 3-1-es győzelemmel felkapaszkodott „magyar” klub vezetőedzőjéhez, tíz és fél hónappal azok után, hogy az általa dirigált Honvéd 1-0-ra legyőzte a Videotont, és ezzel megszerezte a klub 14. bajnoki címét. Kíváncsiak vagyunk, minek, kinek tulajdonítható a DAC szárnyalása, hiszen eddig egy harmadik hely volt a csallóközi kisváros csapatának a legjobb teljesítménye a független Szlovákia történetében.
S milyen az élet, néhány másodperccel később részben választ is kapunk a kérdésre, mert ahogy belépünk a Bonbón ajtaján, egy kopasz férfiba ütközünk, Marcóval köszöntik egymást, nekem meg valami rémlik. „Nem Világi Oszkár volt az?”, érdeklődöm vendéglátómnál, ő pedig bólint: „Dehogynem, ő az, a tulajdonosunk, övé a Bonbón meg a Villa Rosa is két sarokkal odébb, ahol majd ebédelni fogunk. Ő biztosítja az anyagi alapot az eredményeinkhez.”
Az olasz edző elnézést kér, beszélnie kell a csapat fiatal pszichológusnőjével, addig mi bemegyünk a társalgóba, ahol a játékosok heverésznek, pingpongoznak, ketten pedig a dartstáblába hajigálják a nyilakat. Kalmár Zsolt és Vida Kristopher az első csapat keretének két magyarországi magyarja. Vida góllal és gólpasszal jeleskedett vasárnap Trencsénben, Kalmár pedig az első találatot készítette elő, de nem ez a lényeg, hanem ennél sokkal több: ő a csapat esze.
„Mostanában 3-4-1-2-es felállásban játszunk, Zsolt a fedezetsor és a két csatár közötti összekötő kapocs, ahogy mi mondjuk Itáliában, a trequartista. Vida nem mindig kerül be a kezdőbe, de nála jobban senki sem dolgozik az edzéseken. Mervó Bence, a harmadik magyarunk tehetséges csatár, de még nem érte utol önmagát a sérülése után, ő most a tartalékban játszik” – magyarázza Rossi, miközben megérkezünk a DAC akadémiájához, ahol már kezdődik is a másfél órás tréning. A már Kispesten is megismert két olasz segítő, a milánói Cosimo Inguscio és a messinai Giovanni Constantino úgy vezényli az edzés magas intenzitással zajló erőnléti szakaszát, hogy a „místernek” meg sem kell mukkannia. Kalmárékról patakzik a verejték, mégis tapssal köszönik meg a foglalkozást. „Annyira tetszett?”, érdeklődöm. „Nem, csak annak örültünk, hogy befejeződött…”
Csakhogy most jön a taktikai rész, amelyben nincs jobb az olaszoknál a föld kerekén. Rossi sem kivétel, megszakít, magyaráz, gesztikulál, mintha egyetlen gigantikus, lélegző élőlény lenne a csapat, úgy adja elő a presszinget. „Ez a mi csodafegyverünk, emiatt állunk a második helyen” – veti oda két sípszó között a maestro.
Közben Nagy Bélával, a helyi illetőségű csapatmasszőrrel beszélgetek Rossiról. „Eleinte bizalmatlan volt vele a közönség, nagyon szerették László Csabát, Marco elődjét. De most, hogy a második helyen állunk, már Rossi a kedvenc. A siker a legjobb ajánlólevél” –
mondja, s ugyanezt halljuk negyedóra múlva a Villa Rosában is az egyik pincértől, és még egy kicsit többet is:
„Még szép, hogy kimegyek szombaton a Mol Arénába, amikor a Zsolnát fogadjuk. Leszünk vagy tizenegyezren, telt ház, 7-8 euró az átlagos jegyár, ezt még kibírjuk. A városunk fele kijön a meccsre, persze ez így nem igaz, mert rengeteg magyarországi szurkoló is biztatja a DAC-ot. Zúg a Nélküled, a végén a Ria, ria, Hungária, mondanom sem kell, a szlovák bírók eddig már legalább nyolc-tíz ponttól megfosztottak bennünket, simán bajnokok lehetnénk.”
Miközben kanalazzuk a lencselevest és esszük a steaket – az ételek alapanyagát Világiék szerdahelyi gazdaságában állítják elő, a Villa Rosát a milliárdos felesége igazgatja –, Rossi előadja a saját verzióját a DAC idei sikereinek magyarázatáról:
„Ezt a csapatot, akárcsak a tavalyi Honvédot, olyan játékosok alkotják, akik akarják és képesek is megvalósítani az elképzeléseimet. Nem mintha a világ legkreatívabb, legokosabb futballedzője lennék, de ha az edzői szándékot valamennyi játékos elfogadja és azt tűzön-vízen át meg akarja valósítani, akkor annak rendszerint siker a hozadéka. Ebben hasonlít egymásra a tavalyi Honvéd és az idei DAC. Amikor a játékosok és az edző agya egy rugóra jár, akkor a csapat a mester személyiségének a tükörképe lesz. Ha viszont nem, akkor baj van.”
Tetszetős filozófia, minden bizonnyal igaz is. Néhány órával később hazaérve, még elcsípem a tévében a Honvéd–Videoton hajráját, a 4-1-es vendégsikert.
Tavaly májusban még 1-0-ra nyertek Eppelék. Csak most már nem Rossi az edző…