– Igaz, hogy amikor a kvalifikációs sorozat záró állomásán nem jutottak be a döntőbe, és elúszni látszott a váltó olimpiai kvótája, azt mondta, hogy kész, vége, befejezte a versenyzői pályafutását?
– Ez így nagyon bulváros megfogalmazás. Burján Csabival ültünk otthon a szállásunkon, nem nagyon tudtunk mit kezdeni magunkkal, és akkor annyit mondtam neki, hogy ha hazamegyünk, lehet, hogy abbahagyom. Mert mi a fenéért korizzak még?
– Szerencsére a döntő eredménye úgy alakult, hogy a kazahok nem tudtak elénk kerülni a kvalifikációs rangsorban, ezzel eldőlt, hogy megmaradt a kvótánk. Januárban aztán az Eb-n bronzérmes lett a magyar váltó, de még itt is kerültek homokszemek a gépezetbe. Mi a magyarázata annak, hogy az olimpia előtti egy évben szinte semmi sem úgy alakult, ahogy szerették volna, a kangnungi Jégarénában pedig minden összejött?
– Az, hogy az olimpián nem hibáztunk. Amúgy az Eb-n már nagyon jó elődöntőt raktunk össze, és a döntőben is jól mentünk, de megint akadtak apró-cseprő hibáink. Az Eb mindenesetre feketén-fehéren megmutatta, hogy nem vagyunk rosszabbak, mint korábban voltunk, amikor világkupaversenyeket nyertünk. Sajnos az idei világkupákon nagyobbakat hibáztunk, és úgy nem lehet nyerni, ha az elődöntőben elesünk. Egyszer esett Csabi, egyszer én, míg Budapesten azért nem jutottunk döntőbe, mert a kanadaiak beugrottak elénk, Ádót (Liu Shaoang – a szerk.) felrúgták, és mégsem zárták ki őket. Szöulban pedig volt egy rossz húzásunk. Ám az olimpián mindegyikünk maximálisan odatette magát, fejben is erősek voltunk, és nagyon akartuk a sikert.
– Most nyilván meg sem fordul a fejében a visszavonulás, huszonnyolc évesen akár még a következő olimpiát is megcélozhatja.
– Egyelőre csak a világbajnokságig nézek előre.
– De hiszen az mindjárt itt van, a vb-t március közepén rendezik Montrealban!
– Így igaz, utána leülünk a feleségemmel, és megbeszéljük, hogyan legyen tovább. A következő olimpiáig négyszer háromszázhatvanöt nap van, amit végig kell edzeni, és a mi sportágunk fizikálisan és mentálisan is embert próbáló. Egy még oly hatalmas siker után is, mint az olimpiai bajnoki arany, nem szabad kidobni a józan észt, a gondolkodást, és felelőtlenül kijelenteni, hogy megyek tovább. Annál azért idősebb vagyok, és intelligensebbnek tartom magam, hogy ilyet tegyek. Az biztos, hogy nálunk a huszonhét-huszonkilenc év a vízválasztó, amikor az emberek vagy azt mondják, hogy elég volt, vagy vállalnak még négy évet. A kanadai Hamelin most hagyja abba, harminchárom évesen.
– Kedden már edz a válogatott?
– A többieknek egyelőre konditermi edzése lesz, én még Pécsett maradok, a családommal együtt a szüleimnél, és majd szerdán kezdem a munkát.
– A vb-nek hogyan ugranak neki?
– Szeretnénk lendületből letudni, és a célunk ugyanaz, mint minden versenyen, a győzelem. Olimpiai bajnokként mi is lehetne más?
– Koreában mekkora ünneplést csaptak?
– A sajtókonferencia után még doppingellenőrzés várt ránk, azaz a többiekre, mert a váltónkból egyedüliként nekem nem kellett mennem. S bármilyen hihetetlen, az egész olimpián engem egyszer sem vittek el ellenőrzésre. Szóval az olimpiai faluban a csapatirodán volt egy kis közös ünneplés, majd utána a csapattal még külön is elmentünk kiereszteni a gőzt. Reggel ötre azonban már otthon voltunk.
– Mit szól a hazai, budapesti fogadtatáshoz?
– Egészen fantasztikus volt, életemben nem gondoltam volna, hogy ilyenben valaha részem lesz. Ezúton is köszönöm azoknak, akik kijöttek köszönteni bennünket a Gyakorló Jégcsarnokba.
– Bár már régóta Budapesten él, változatlanul pécsi színekben versenyez, miként Burján Csaba is, vagyis az „aranyváltónk” fele. Mi a pécsi titok nyitja?
– Jó kérdés, mindenesetre nem egy inkubátorból keltünk ki. Amikor Csabi igazából elkezdett felnőni, akkorra már felköltöztem a fővárosba. És nagyon szomorú, hogy Pécsen a mai napig nincs fedett jégpálya, a sportág haldoklik, mert ha egy évben csak négy hónapig van jég, úgy nagyon nehéz…
– Hátha ez az arany hoz a városnak egy nagyon megszolgált jégcsarnokot.
– Úgy legyen.