A futball elüzletiesedett, csak a pénz, a tőke érdeke mozgatja – szoktuk mondogatni, amikor korunk labdarúgását bírálni támad kedvünk. Inkább csak klisészerűen, anélkül, hogy pontosan szavakba tudnánk önteni a kifogásainkat. Mert hiszen mára szinte az élet minden területét, még a kulturális javak „termelését” és eladását is a tőke érdeke mozgatja.
Miért éppen a futball lenne kivétel? Miért is fáj az nekünk, hogy százmilliós nagyságrendben adják-veszik a játékosokat, hogy az iparág legjobbjai heti több mint háromszázezer eurót vágnak zsebbe, hogy a tévéközvetítési piac milliárdos üzlet (természetesen euróban), s hogy nincs megállás, újabb lehetőségek nyílnak meg az internetes közvetítési piacon, s ha a biznisz úgy kívánja, a sivatag után az óceán közepén, az erre a célra odatelepített speciális hajókon rendeznek világbajnokságot?
Csak irigykedünk, az önzés beszél belőlünk, helyesebben azokból, akik ebből a buliból kimaradnak vagy csak a morzsákat csipegetik fel? Az irigység és az önzés, mely érzéseket ugyancsak a pénz vagy éppen annak hiánya élesít fel bennünk. Szóval miért is baj az, hogy a pénz igazgatja a globális futball rendszerét?
Napokon át lehetne meditálni ezen a kérdésen. A minap egy játékos sorsa tűpontosan rámutatott arra, miért is veszélyes a pénz hatalma. Egy olyan játékosé, aki pedig nem a mainstream apostola, aki kívül esik a globális tendenciákon, aki nem sztár abban az értelemben, ahogy a sztárok megjelennek lelki szemeink előtt, de ettől persze a legnagyobbak között van a helye.
A vájt fülűek már biztosan kitalálták: Andrés Iniestára gondolok. Aki ismét nyíltan beszélt a depressziójáról, arról a fekete örvényről, amely sok millió sorstársához hasonlóan őt is majdnem elragadta. „Vártam az estét, hogy bevehessem a tablettát és aludhassak. Az embereket az illúziók, az érzések, a vágyak vezérlik, az ilyen helyzetekben nincs semmink” – vallott az érzéseiről.
Pedig Iniesta nem csupán tartalmas, hanem értékes életet él. Hogy mit adott hozzá a labdarúgás történetéhez, azt hadd ne ecseteljem, legfeljebb akképpen, hogy nála jobban, pontosabban, önzetlenebbül ember még nem passzolt a futballpályán. Született, zsigeri csapatjátékos – s közösségi ember a civil életben is.
Hívő katolikus, három gyermek édesapja, jótékonysági akciók egész sora fűződik a nevéhez, botrány viszont soha, még véletlenül sem. És mégis. Időről időre depresszió kínozza. Hajlam, eltitkolt, kibeszéletlen trauma – intézhetnénk el a dolgot. Talán az is közrejátszik benne.
Mégis az a gyanúm, van itt még valami más. A futball maga, jelenlegi formájában. Amelynek tárgyi értelemben Andrés Iniesta is mindent köszönhet, amely mégis elvette tőle az egyik legfontosabb lelki táplálékot.
A játékot. A kizárólag a szórakozást és a szórakoztatást szolgáló játékot. Amely felvidít, kiszakít a teendők, problémák tengeréből, amely adrenalint szabadít fel, amely nem is annyira a testünket, mint a lelkünket ápolja.
Úgy azonban nehéz önfeleden játszani – különösen, ha valaki felelősen gondolkodik –, hogy ha kikap a csapat, esik a részvényindex, csökken a piaci érték, kirúgják az edzőt, nem hosszabbítják meg a szerződést, bukik az üzlet. Ha a játék is feszültséget, stresszt okoz, akkor nem jól rendezzük be az életünket. Természetesen semmi sem fekete és fehér. Játék és üzlet között lehetnek egészséges arányok, de félő, a sportág, az üzlet irányítói a játékosságot is csupán piaci elemként képesek értelmezni.
Mit sem törődve az áldozatokkal. Akik pedig többen vannak, mint gondolnánk. Csak ritkán vállalják a gyengeségüket, miként Andrés Iniesta tette. A depresszió végképp nem játék.