Bozsik 101 válogatottságába belefért a győztes olimpiai és a vesztes világbajnoki döntő, a svájci vb-n a brazilok és az uruk feletti diadal, a wembley-i 6-3, az évszázad mérkőzése, a római 3-0, végül a Népstadion 80 ezer nézője előtt az Uruguay elleni 1-1, az ünnepelt egyenlítő góljával. Mindezt csak azért idézzük fel, hogy még nyilvánvalóbbá tegyük: egy válogatott-pályafutást nemcsak a mérkőzések mennyisége, hanem azok minősége is fémjelez, ezért is volt felemás érzés rögzíteni, amint Király megelőzte Bozsikot, Juhász Roland és Gera Zoltán pedig Grosicsot, Puskást.
Mindamellett Király Gábor jó kapushoz illő remek tempóérzékkel döntött a részleges visszavonulás mellett, és nemcsak azért, mert áprilisban múlt negyven, hanem azért is, mert a júniusi, franciaországi Európa-bajnoksággal valószínűleg pályája csúcsára ért. Ő maga is így értékelt a szurkolókhoz intézett üzenetében: „A Haladásban végigjátszott szezon után pihenés nélkül vágtam neki a nyári Európa-bajnokságra való több mint egy hónapos kemény felkészülésnek.
Minden erőmet beleadtam, de közben a szervezetem jelezte, hogy itt a határ! Maximalista vagyok, és maximális teljesítményt szeretnék nyújtani, azonban 40 esztendősen ez már klub- és válogatott szinten együtt nem megy. Úgy döntöttem, hogy nem lehet méltóbb a búcsú egy olyan Európa-bajnoki szereplésnél, ami igazi futball-lázat váltott ki, és rengeteg örömöt okozott a magyar embereknek, és ami után ismét visszakerült a magyar labdarúgás az európai nagyszínpadra.”
Király hosszabb időt töltött ott, ha nem is folyamatos főszerepben. 1998 és 2016 között 107 alkalommal viselte a válogatott mezét, még ennél is nagyobb bravúrként – kihasználva, hogy a kapus bizonyos tekintetben egyéni sportoló – a magyar labdarúgás legsanyarúbb időszakában is német és angol klubok fogadták soraikba. Szombathelyről, a Haladásból a Hertha BSC-hez szerződött, a Bajnokok Ligájába is belekóstolt, megválasztották a szezon legjobb kapusának, majd következett a többi állomás: a Crystal Palace, a West Ham United, az Aston Villa, a Burnley, a Fulham, visszatérve a Bundesligába a Leverkusen és az 1860 München. Aztán tavaly nyártól ismét Szombathely.
Negyvenévesen és 86 naposan ő lett a legidősebb játékos, aki Európa-bajnokságon futballozhatott – nem érte be a „kézi munkával”, ballal, jobbal is remekül indította a társakat. Nem kis részben már az Eb-részvételt is neki köszönhettük, hiszen a norvégok elleni, tavaly novemberi pótselejtező 3. percében földöntúli mozdulattal ütötte ki Skjelbred tíz méterről indított, a léc alá tartó bombáját. Ha az a löket gól, valószínűleg minden másként alakul, de 1-0-ra bizonyára nem nyerünk. A futballt, a sportot nem csupán napi szinten megélők ugyanakkor azt sem felejthetik, hogy Király Gábor részese volt a norvégok ellen egy egészen más atmoszférájú mérkőzésnek is. Szeptember 2-án lesz tíz éve, hogy a Szusza-stadionban rendezett Eb-kvalifikációs találkozón a mieink megmagyarázhatatlan gólokat kapva, 4-1-re megalázva, futballunk talán legkeservesebb 90 percét hagyták ránk örökül.
A kép tehát árnyalt, emellett az utolsó ecsetvonások még hiányoznak róla, hiszen Király a Haladás együttesében folytatja, túl a negyvenen is. Ha sikerei és lelki alkata képessé teszik rá, hogy csak a szépre emlékezzen, ezért igazán irigyelhetjük.