Utólag el kell ismernem, csütörtökön kicsit félve írtam le, hogy a görögöket hidegen hagyja a mieink elleni mérkőzés, mert a jóslatokkal nem árt csínján bánni, és hát a rémhír gyorsan terjed. Az érdektelenség tegnap aztán pontosan megmutatkozott a maga pőre valóságában. Amikor a magyar válogatott busza szűk két órával a kezdőrúgás előtt begördült az Olimpiai Stadion „művészbejárója” elé, a biztonsági őrök legfeljebb egymásra vigyáztak.
A kezdésig bőségesen volt időm arra, hogy tegyek egy sétát az Olimpiai Parkban. Hasonló benyomások értek, mint a városban – természetesen az Akropoliszt és környékét leszámítva – szinte bármerre. A térkő többfelé összetöredezve, a fák kiszáradva, az uszodában szerencsére nemcsak víz van, hanem sportoló közönség is, de a lelátót mintha bombatámadás érte volna. Csak néhány magányos kocogó és egy csapat gördeszkás fiatal töri meg az agora és kerengő csöndjét – az athéniak valamiért nem vették birtokba az Olimpiai Parkot. Itteni szemmel nézve ennél nagyobb kritikája nem is lehetne a 2004-es játékoknak.
Az Olimpiai Stadionra is ráférne a ráncfelvarrás. Csak most tűnik fel, hogy a sajtótribün asztalait egyszerű OSB-lapokból tákolták össze, és még az olimpiai logóval ellátott „zsebtévék” vannak üzemben – amikor futni kezd a kép, kollégám erélyesen rácsap, és mint egy harmincéves Orion, ért a szóból… –, a fehérre festett traverzek helyenként barnulásnak indultak; a távolugrógödörbe talán Dwight Phillips, a 2004-es bajnok huppant bele utoljára, burján foglalt magának benne háborítatlanul életteret.
A válság Athénon hagyta vasfogának nyomát.
Mindezzel együtt is érthetetlen, hogy a hazaiak ingerküszöbét nem érte el a tegnapi mérkőzés. A felső karéjt meg sem nyitották a stadionban, a hatszáz magyar szurkolóval együtt úgy öt-hatezren verődtek össze csupán a lelátón. A korábban – legutóbb a Vidi athéni vendégjátéka alkalmával, éppen itt – megtapasztalt athéni pokolnak se híre, se hamva. Olyan miliőt árasztott az aréna, mint a Népstadion másfél évtizede, a magyar futball legreménytelenebb korszakában.
A hangulatról így hát a magyar drukkerek gondoskodtak, és a VIP-tribünről persze nem hiányozhatott Orbán Viktor miniszterelnök és Csányi Sándor, az MLSZ elnöke sem.
Marco Rossi pedig kisebb meglepetéssel szolgált: Kalmár Zsoltot jelölte a kezdőbe Kovács István helyett. Ez logikus döntésnek tűnt: Kalmár hetek óta csúcsformában játszik, duzzad az önbizalomtól, Kovács viszont kicsit felőrlődött a Vidivel. A kapitánynak jobbhátvédként Bese Barnabásra esett a választása, tehát a következőképpen állt fel a magyar válogatott: Gulácsi – Bese, Orbán, Kádár, Fiola – Kleinheisler, Nagy, Kalmár – Varga Roland, Szalai, Sallai.
Félreértés ne essék: nem a kormányfőt kiabáltuk a csapatba; Willi Orban maga kérte, hogy apai ősei után magyarosan, ékezettel kerüljön fel a neve a mezére.
Az első percekben volt okunk az aggodalomra, a görögök megszállták a kapunk előterét, olykor csak pánikszerűen sikerült felszabadítani, de legalább sikerült. Hogy gyorsan kijöttünk a szorításból, azt mi sem bizonyítja jobban: a görögök a 22. percben már a második sárga lapjukat kapták. Túl a félidő derekán ismét meleg pillanatok következtek, de maradt a 0-0, s az idő nekünk dolgozott.
A második játékrész kezdetben ugyanabban a mederben csordogált, mint az első, tíz perc után aztán Marco Rossi cserére szánta el magát: Kalmár helyett Kovács állt be. Nem állítjuk, hogy ettől, de megélénkült a játék. A mieink többször eljutottak a görög kapuig, ám nem szerezték, hanem kapták a gólt. Sajnos, éppen Willi Orbán hibázott, először rossz helyre szabadított fel, majd mellőle fejelt a kapuba Mitroglu.
A folytatásban próbálkoztak a mieink, bejött két támadó, Nagy Dominik és Németh Krisztián, de az egyenlítésre nem futotta. Kár érte, mert ha valamikor, akkor most itt volt a nagy esély a meglepetésre Athénban.
A csoport állása: 1. Finnország 9 pont, 2. Görögország 6, 3. Magyarország 3, 4. Észtország 0.