„Úgy alakult, hogy csak nővérem és öcsém van: Erika, Erzsébet, Éva, Enikő, aztán jöttem én, majd András, Péter, Tamás, Zoltán és Attila. Szóval nem vagyunk kevesen, de nem emlékszem, valamikor is előfordult volna, hogy karácsonykor ne legyünk együtt. Édesanyánk készíti a menüt, süt, főz, igyekszik mindenkinek a kedvére tenni, már előre felveszi a rendelést. Régebben szenteste még terített asztalhoz ültünk, egy ideje azonban ezt már kinőttük. Már nyüzsögnek a kisgyerekek is, akik időnként persze nyűgösek, így inkább áttértünk a svédasztalos étkezésre. Szenteste a vacsora után jön a Jézuska, ezt persze főleg a kicsik várják tűkön ülve, az ajándékozás után pedig általában a hajnali órákba nyúlik a beszélgetés, társasjátékozás. Persze néhányan mindig kidőlnek és elszunnyadnak a nappaliban vagy ahol éppen rájuk jön az álom, de aztán ők is visszacsatlakoznak a társaságba” – meséli Ungvári Miklós.
Gondolnánk, hogy ekkora családnak legalábbis egy kaliforniai óriás mamutfenyő dukál, és ezzel nem is tévedünk nagyot, az ajándékozás logisztikája azonban közel sem olyan komoly probléma, ahogy sejtjük: „A karácsonyfánk tényleg mindig két és fél, háromméteres, több kiló szaloncukor fér rá, és a díszítésnek is megvan a szertartása nálunk. Hagyományosan 24-én, a reggeli órákban kezdjük, és mindegyikünk kiveszi a részét belőle. Aki befut, az rögtön pakol rá valamit. Az ajándékozás, hogy kinek mit vegyünk, azért nem okoz problémát, mert már év közben is figyelünk egymásra, és próbáljuk kideríteni, ki mire vágyik. Szóval, megy az információáramlás, de leginkább édesanyánk van a képben, nála futnak össze a szálak. Megesik, hogy valamelyikünk értékesebb ajándékot kap, azt többen együtt vesszük meg neki.
Amikor aztán bontogatjuk a csomagokat, hatalmas a kavalkád, készülnek a fotók, videók. Mivel december 24-e az Évák névnapja is, édesanyánk pedig 26-án született, őket természetesen virágokkal is elhalmozzuk, ilyenkor tényleg fantasztikus a hangulat nálunk.”
A londoni olimpia ezüstérmese jó szívvel gondol vissza a gyerekkori karácsonyaira is: „Emlékszem, amikor focilabda került a fa alá, egyből ki kellett próbálni ott a szobában, amit egy-két dísz bánt. Mi, fiúk, amúgy is elevenek voltunk, állandóan nyüstöltük egymást, előfordult, hogy a nagy birkózás közben a karácsonyfa is felborult; na, akkor kicsit megszeppentünk. Ha a környékünkön befagytak a tavak, azonnal mentünk korcsolyázni vagy éppen jégkorongozni úgy, hogy az ütőink csak faágak voltak. Állandóan versenyeztünk.”
Ami Miklós és Attila esetében azóta sem változott, a legkisebb testvér is remek cselgáncsozó, aki eddig Eb-bronzéremig jutott, s a 81 kg-ban küzd az olimpiai kvótáért. Pechje, hogy ebben a súlycsoportban két kemény hazai riválisa is van. Miklós a 73 kg-ban gyakorlatilag már kijutott a jövő évi riói játékokra. Az olimpiai kvalifikációs rangsorban a 6., a világranglistán a 9., nemzetenként egy főt nézve a 7. helyen áll. (Rióban is csak egy versenyző indulhat országonként minden súlycsoportban.) Ami az idei eredményeit illeti: Budapesten Grand Prix-, Santiagóban Világkupa-versenyt nyert, a bakui Grand Slam-tornán bronzérmes lett, az asztanai vb-n és a bakui Eb-n pedig egyaránt a 7. helyen végzett.
„A vb és az Eb miatt maradt bennem hiányérzet, ami természetes, mert egy igazi dzsúdós mindig maximalista. Így megyek neki a 2016-os évnek is, ami rögtön egy ausztriai edzőtáborral indul, s úgy tervezem, hogy az olimpia előtt a kazanyi Eb-vel együtt három versenyen indulok. A világranglistán mindenképpen olyan pozíciót szeretnék elfoglalni, hogy Rióban a sorsoláskor a kiemeltek, az első nyolc között legyek” – mondja Ungvári Miklós.
Azt meg se kérdezzük tőle, hogy az olimpián mi a célja, hiszen mint tudjuk, egy igazi dzsúdós mindig maximalista.
