Hosszú Katinka a harmadik helyen végzett a nemzetek éremtáblázatán Hangcsouban, a rövid pályás úszó-világbajnokságon. Szándékosan nem írtam Magyarországot, mert az Iron Ladyn kívül senki sem szerzett érmet honfitársaink közül, döntőbe is csak Bernek Péter, Gyurta Gergely és Kalmár Ákos jutott, azaz háromszoros olimpiai bajnoknőnk négy arany és egy ezüstérmével egymaga tartotta az esernyőt, megakadályozván, hogy bőrig ázzon a válogatott.
Most sokan arra számítanak, hogy elverem a port a legjobbjuktól sorra elmaradó többieken – Földházi Dávidon, Horváth Dávidon, Kenderesi Tamáson, Biczó Bencén és társain –, de tévednek. Kenderesiék legalább ott voltak a kilenc és fél milliós kínai metropolisban, ők legalább munkába mentek, amennyiben elfogadjuk, hogy a profi sportolóknak az edzés és a versenyzés jelenti a munkát.
Mert hogy élsportolóink profik – és most nemcsak az úszókról, hanem az atlétákról, az öttusázókról, a kézi-, a kosár- és a vízilabdázókról, a kajakosokról, a kenusokról és legfőképpen a labdarúgókról is beszélek –, azt, gondolom, 2018 végén már senki sem akarja kétségbe vonni. Méghozzá jól fizetett profik, akik a hat, sőt esetenként hét számjegyű pénzbeli javadalmazásukon kívül egyéb, már-már luxusjellegű juttatásban is részesülnek. Példának okáért a Magyar Úszöszövetség májusban húsz Audit osztott szét egyéves használatra legjobb úszóink között.
Akik közül legalább annyian – Verrasztó Evelyn és Dávid, Cseh László, Szilágyi Liliána, Milák Kristóf, Késely Ajna, Kozma Dominik, Bohus Richárd, Németh Nándor, Jakabos Zsuzsanna, Burián Kata, elnézést, ha valakit kifelejtettem a sorból – kihagyták a hangcsoui világbajnokságot, mint ahányan nem.
Az indokok sokrétűek. Még azt is elfogadom, egyes esetekben jogosak. Milák Kristóftól vagy Késely Ajnától tényleg nem várhattuk el ép ésszel, hogy a végigversenyzett nyár és ősz, a felnőtt Európa-bajnokság, ifi Eb és ifjúsági olimpia, ilyen-olyan országos bajnokságok után még a világ túlsó végébe is kiutazzanak, miközben hosszú hetek estek volna ki a jövő évi kvangdzsui világbajnokságra történő felkészülésből.
No de mások esetében az az érvelés, hogy törést szenvedne a felkészülés a több mint másfél év múlva esedékes tokiói olimpiára – már elnézést, de – a bohózat határát súrolja. Miközben ismerek olyan magyar edzőt vagy úszót – nem is a legrosszabbak közül –, aki a fél karját odaadta volna azért, hogy ott legyen a kínai különítményben.
Bocsássa meg a világ, ha vegyes érzelmekkel figyeltem a közszolgálati televízió stúdiójában kommentátorként az észt osztó klasszisainkat, akik ahelyett, hogy Hangcsouban tempóznának erejüket megfeszítve a nemzeti színekért, ha úgy tetszik, a hazáért – és ne legyünk szívbajosak, a komoly pénzért, hiszen a győzelemért tízezer dollár járt –, inkább megmondják nekünk, hogy mit csinált jól vagy rosszul Hosszú Katinka. Vagy Kenderesi, Biczó, Horváth, Sztankovics vagy éppen Telegdy.
Meglehet, utóbbiak tényleg elmaradtak legjobbjuktól, de legalább úsztak. Ami az ő esetükben azt jelenti: dolgoztak. De ha már eltekintünk a honfiúi és -leányi érzésektől, akkor megkérdeznénk: tízezer dollárért – vagy valamivel kevesebbért, ha csak helyezettek – nem érdemes lehajolni? Annyira jól állnak anyagilag?
Persze akadt, aki december elején vállalta a tizenötezer kilométeres utazást a földgolyó túlsó szegletébe – Ausztráliába, Adelaide-be. A vízimentők világbajnokságára. Verrasztó Dávid, Jakabos, Takács Krisztián, Balog Gábor, Gyárfás Bence remekül érezték magukat odalent. Egészségükre váljék.
Demagóg lennék? Készséggel állok a minősítés elé. Isten ments, hogy magamat egy napon említsem a magyar úszósport gigászaival – itt most a nevek mellékesek –, de képzeljék el, hogyha a következőkkel állnék oda főszerkesztőm elé: „Főnök, tegnap írtam egy olyan, de olyan cikket, hogy az egész világ a csodájára járt. Most néhány hónapra elmennék feltöltődni alkotói szabadságra, és majd áprilisban jelentkezem egy újabb opusszal. Mit szól hozzá?”
Hogy mit szólna hozzá, annak közlésétől inkább eltekintenék.