– Milyen volt az utazás, milyen érzéssel tért vissza az egykori sikerek helyszínére?
– Csodálatos volt. És fárasztó. Életem egyik legszebb élménye, köszönet illeti a szervezésért a Magyar Olimpiai Bizottságot. A küldöttség minden tagja vihetett magával egy családtagot, velem az unokám, Bendzsi utazott. Lehet, hogy soha többé nem jut el Mexikóba.
– Folytatja a családi hagyományokat, ő is kajakozik?
– Csak kedvtelésből. Itt nőtt fel velünk Szolnokon, úszik, fut, erősít, kajakozni is tud, szereti a sportot, de nem versenyez. Mexikóban velem együtt nagyon jól érezte magát. Mi, kajakosok, kenusok adtuk a küldöttség derékhadát, végre azokkal is volt alkalmam beszélgetni, akikkel korábban nem nagyon.
– Csak nem Pfeffer Annára gondol?
– Rá is. Beszélgettünk az akkori eseményekről. Nem tehetek róla, nyilván szakmai ártalom, de én mindent edzői szemmel nézek. A múltban elért sikereket és hibákat is. Elgondolkoztam azon is, vajon mindent jól csináltunk-e akkoriban. Nem az ezüstérem miatt érzek csalódottságot, hiszen a németek jobbak voltak nálunk, az oroszokat pedig csak kevéssel előztük meg, de nem tehetek róla, ma is fölteszem magamnak a kérdést: biztos kihoztuk magunkból a maximumot? Én kis termetű kajakos voltam, csupán ötvennégy kiló, ezért inkább csapathajókban kaptam helyet. Nem is lehetett vitás, hogy egyesben Pfeffer Annának kellett indulni. Ám utólag is furcsa érzéssel gondolok vissza arra, hogy én ültem hátul a hajóban, ő pedig elöl, mert fordítva szokás, általában a kisebb kajakos sztrókol, ráadásul én kimondottan jól eveztem. Azzal indokolták, hogy „Pfefi” egyesben is megy, s így nem kell alkalmazkodnia más technikájához. Ez igaz, akkor viszont jobban is vigyázhattak volna rá. Túlpörögte a versenyét, nem is tudta befejezni, pedig egyesben is érmet szerezhetett volna.
– Milyen volt a fogadtatásuk Mexikóban? Találkoztak az ötven évvel ezelőtti olimpia nagy sztárjaival? Persze csak azokkal, akik még élnek.
– Éppen emiatt van hiányérzetem. Egy-egy versenyző érkezett mindenhonnan, de delegációval csak mi, magyarok utaztunk. Furcsa is volt így ismét bevonulni az olimpiai stadionba. A többi program, a követségi fogadás, a Xochimilco-tó felkeresése – igaz, kajak-kenura már nem nagyon használják a tavat –, a cancúni kirándulás mind csodálatos volt. Csak kicsit sűrű és fárasztó. De elhatároztam, hogy semmiből sem maradok ki. Reggelenként bevettem két fájdalomcsillapítót, esténként kenőccsel masszíroztam magam, de végigcsináltam. Most pihenem ki a fáradalmakat. Éppen lenn vagyok Szolnokon, ilyen még talán nem fordult elő velem, elmúlt tíz óra, mire felébredtem.
Kati néni a vízparton, ahol mindig otthon érzi magát
Fotó: MTI/Balogh Zoltán
– Az 1972-es olimpián miért nem indult?
– Pfeffer Anna összeült Hollósy Katalinnal, én különben is férjhez mentem (elakad a hangja, ahogy elhunyt férjére, Fábián Lászlóra gondol), 1973-ban pedig megszületett a lányom. Utána megpróbáltam visszatérni, jó formába is kerültem, de túlhajtottam magam, elszakadt egy izomrost a vállamban, abba kellett hagynom.
– Egyértelmű volt, hogy edző lesz?
– Igen. Versenyzőként is mindig segítettem a fiatalokat, mondtam nekik, hogyan evezzenek, még ha ez sokaknak nem is tetszett, s már akkor is írtam edzéstervet. Mindig izgatott, kiből mit lehet kihozni.
– S kiből sikerült a legtöbbet? Volt-e kedvence negyvenéves edzői pályája során?
– Sosem így gondolkoztam. Általában mindig adott volt, hogy ki a legjobb, ki indul egyesben. Az edzéstervet általában őrá írtam meg. De nem kivételeztem senkivel, s nem is engedtem a legjobbaknak sem, hogy szelektáljanak, ők mondják meg, mi legyen, hogy legyen. Voltak, persze, akik elhagytak, mások meg hisztiztek, de olyan is akadt közülük, aki mindent zokszó nélkül elvégzett.
– Kitalálhatom? Kovács Katalin.
– Örülök, hogy nem nekem kellett kimondanom. Ő sohasem dobálta el a lapátját, nem kezdett el okoskodni, hogy másként kellene edzeni. Igaz, pontosan tudta, nálam így nem is lehet célhoz érni. A mai edzők gyakran esnek abba a hibába, hogy engedelmeskednek. Lesik a versenyzőik kegyét, kiszolgálják őket, sütkéreznek a dicsőségben. Engem például soha senki nem láthatott a hangárban, hogy mosolyogva vittem volna a versenyző után a lapátot vagy a hajót. Nem az edző dolga. Persze pontosan tudom én is, miért van ez így, de ez már nem az én világom.
– Nem is hiányzik az edzői munka?
– Elég volt. Mindent elértem. Csak a tétlenséget viselem nehezen. Elment az Öcsi, akit a betegsége alatt néha nehéz volt kiszolgálnom, de nagyon hiányzik. Azt mondják, pihenjek. Igen, szükségem is van rá, de egész nap nem bírok a fotelben ülni. Elhatároztam például, hogy idén én már egy darab dióért le nem hajolok, mégis összeszedtem egy vödörrel. Fáj is a derekam, de legalább csináltam valami hasznosat. Egész életemben igyekeztem így élni.
