A balkezes klasszisokban mindig is bővelkedő magyar válogatottban 12 éve egy 23 éves egri, de akkor a Vasast erősítő fiatalember bukkant fel, s jelentősen hozzá is járult a Világliga megnyeréséhez, továbbá a kranji Európa-bajnokságon a bronz megszerzéséhez. Az akkor már egyszeres olimpiai bajnok válogatott szövetségi kapitánya, Kemény Dénes nyugodt szívvel elvitte Madaras Norbertet a 2003. augusztusi barcelonai vb-re, Benedek Tibor és Kiss Gergely mellé harmadik balkezesnek. A röviddel utána a Pro Reccóba szerződő, s ott tíz, páratlanul sikeres évet eltöltő jobbszélső tucatnyi esztendeje kihagyhatatlan tagja a nemzeti együttesnek, s ott lesz ma délután is, Kazanyban, a világbajnokság számunkra nyitómeccsén, Kazahsztán ellen. Még kiutazás előtt kérdeztük a világ egyik legjobb balkezesét.
– Miben változott a vízilabda 2003 óta?
– Egyszerűbb dolgom lenne azt taglalni, hogy miben nem. Kis túlzással csak az maradt változatlan, hogy vízben játsszuk, és labdával… Annak idején, némi túlzással, csak az volt a kérdés, hogy mi nyerjük az aktuális világversenyt vagy a szerbek. Manapság az osztódással szaporodó egykori jugoszlávok – szerbek, horvátok, montenegróiak –, továbbá a hagyományosan erős olaszok és spanyolok mellett ott vannak a tengerentúliak – az amerikaiak, brazilok, ausztrálok. Kapásból fel tudok sorolni nyolc-tíz válogatottat a miénk mellett, amelyek egy adott napon keresztbe tudják verni egymást.
– Mi az óceánon túli csapatok felzárkózásának titka?
– Sok egyéb mellett az, hogy mindenütt európai edzők dolgoznak. Az Egyesült Államok válogatottját a szerb Dejan Udovicsics, a brazilokét az edzőként négyszeres olimpiai bajnok horvát Ratko Rudic, az ausztrálokét a szintén horvát Elvis Fatovic dirigálja. A kínaiakat pedig Rick Azevedo, a legendás amerikai pólós, Tony Azevedo apja, bár ő nem európai, de érti a dolgát. Valaha alapból legalább négy gól volt a különbség a mi javunkra, s ha rossz napot fogtunk ki, ők meg remekeltek, akkor két góllal győztünk. Ma pedig? Már csak kettővel vagyunk jobbak, s ha nem megy a játék, ki is kaphatunk. Mint a Világligában az ausztráloktól.
– Nem én hoztam fel a Világligát… Hová tegyük a hatodik helyet?
– Mondjuk, hogy időben kaptuk ezt a pofont, ha már egy jelentős versenyen le kellett szerepelnünk, akkor az legyen a Világliga. Menet közben derült ki, hogy nem volt elegendő a felkészüléssel együtt töltött idő, de ma már lényegesen előrébb tartunk. Persze Kazanyban is meccsről meccsre kell javulnunk.
– Jól mutatja, mekkora bizalmi tőkét halmozott fel a válogatott a Benedek Tibor hivatalba lépése óta eltelt három évben – persze előtte is… –, hogy a Világliga-kudarc után sem kezdte el szapulni a válogatottat a sajtó, de a szurkolók sem.
– Ezt én is érzékeltem, de azt hiszem, ennek megvan az oka. Az elmúlt két évben mindig a maximumon vagy a maximum felett teljesített a csapat, akár a 2013-as vb-aranyérmet, akár a tavalyi Eb-ezüstöt vesszük. És ezt a szurkoló is tudja.
– Mi a kazanyi haditerv?
– Rögzítsük gyorsan: miénk a legkönnyebb csoport. Hogy ez jó vagy rossz? Teljesen mindegy, ezt kaptuk. Kazahsztán, Dél-Afrika és Argentína legyőzése nem okozhat gondot, a világbajnokság számunkra az egyenes kieséses szakaszban kezdődik. Ott pedig minden mérkőzést egyenként kell venni, sohasem szabad túlságosan előre tekinteni.
– Benedek Tibor a szövetségi kapitánya, az a Benedek Tibor, aki 2003-ban, amikor ön berobbant a világ élvonalába, a csapatkapitány volt. Nem fura szituáció?
– Nem. Tibi ugyanazokat az erényeket csillogtatja edzőként, mint valaha játékosként. Számára a munka mindennek az alfája és ómegája. Hihetetlenül felkészült játékos volt, és edzőnek is ugyanaz. Mindenki azon csodálkozott, hogy 2013-ban újonc szövetségi kapitány létére rögtön világbajnoki címre vezette a válogatottat. De ő csak papíron volt újonc. Már akkor is harmincévnyi tapasztalat állt mögötte, már akkor is minden a kisujjában volt, amit a pólóról tudni lehet.
– Negyvenhárom éve, a müncheni olimpia előtt Rajki Béla szövetségi kapitány kijelentette, a magyar vízilabda számára az ezüstérem is kudarc. Ma is az lenne?
– Nem szeretem ezeket a megfellebbezhetetlen történelmi igazságokat. Jó, ha tudja a szurkoló: ma már az ezüstéremért is embertelenül sokat kell tenni. Nézze, a 2003-as válogatottunk, amely három évvel korábban, Sydney-ben olimpiai bajnok lett, majd egy évre rá, Athénban ismét, kész csapat volt. A mostani nem az, menet közben erősödik, reményeim szerint. Ha azt kérdezné, milyen helyezéssel lennék elégedett, azt mondanám: a cél a végső győzelem, az aranyérem. Mint még legalább fél tucat válogatottnak. De a csoportküzdelmek után minden egyes mérkőzés élet-halál kérdése lesz. Az emlékezetes Al Pacino-film parafrázisával: minden meccsen háború.