Utólag talán már az európai szövetség, az UEFA vezetői is csupán rosszízű tréfának gondolják, hogy két éve úgy szavaztak, hogy 2018-ban – akárcsak 2017-ben az Eurovíziós dalfesztivált – a BL-döntőt Kijevben rendezzék. Oroszországnak címzett nyílt sport- és kultúrpolitikai üzenetként, persze.
A phjongcshangi téli olimpián (és előtte) elszenvedett megaláztatáshoz képest ez csak szúnyogcsípés az orosz medve edzett bőrén. Hogy az emberjogi aktivisták károgása ellenére az oroszországi előkészületek a legnagyobb rendben haladnak, azt éppen abból szűrhetjük le, hogy alig szivárognak a hírek a rendezés várható körülményeiről; emlékezzünk csak: a világ négy, sőt nyolc éve is visszafojtott lélegzettel figyelte a Dél-Afrikából, illetve Brazíliából érkező aggasztó beszámolókat.
Oroszország megleckéztetése kimerül abban, hogy a helyi szakembereket kizárják a doppingellenőrzésből, illetve várhatóan néhány nyugati állam- és kormányfő vonakodik majd elfogadni a meghívást a megnyitóünnepségre, csak hogy ne kelljen parolázni Vlagyimir Putyinnal.
Oroszország és a világ a huszonegyedik világbajnokságra készül. A torna tehát a kamaszból kezd a felnőttkorba lépni. Mégis mintha hirtelen megnyúlva, megnövekedve nem tudná, hogy mihez kezdjen magával. Elsősorban nem is arra gondolunk, hogy 2026-tól biztosan, de talán már 2022-ben negyvennyolcra emelik a résztvevők létszámát.
A labdarúgás jelenlegi körforgását az a terv írhatja át drasztikusan, amely a Nemzetek Ligája megvalósítását célozza meg. Óhatatlanul inflálódna a hagyományos vb rangja, ha a nyilvánvalóan kényszerű rossznak tekinthető előcsatározásoktól eltekintve megvalósul a nyolc résztvevős mini-, helyesebben csúcsvilágbajnokság.
Tisztán látható, hogy a tőkének ez az érdeke, és ha így van, akkor az akadékoskodókat, mint rendesen, idővel úgyis háttérbe szorítják. Lám, Michel Platininak a közép-keleti országoknak nyújtott gáláns gesztusát is elkezdték visszavonni a Bajnokok Ligája mezőnyének a főtáblára vezető kvalifikációja átalakításával. Miként a macedón, a fehérorosz, az albán és persze a magyar klubcsapatok, úgy természetesen a „fejlődő világból” érkező válogatottak iránti érdeklődés is csekély.
A tőkének finoman szólva nem az az érdeke, hogy az Egyesült Államok, Olaszország és Kína lemaradjon a világbajnokságról, miközben Panama, Izland és Irán ég a bizonyítási vágytól.
Örüljünk hát annak, hogy idén még „klasszikus” világbajnokságot rendeznek. Noha a labdarúgás az évtizedek során folyamatosan és érezhetően veszít nemzeti jellegéből – a légiósok már nemcsak a klubcsapatokat, hanem a válogatottakat is ellepik, a klubok, klubsorozatok marketingértéke sokszorosa a nemzeti együttesekének –, a világbajnokság még mindig elementáris hatással van a szurkolókra.
Szerte a világon aggódnak például Mohamed Szalahért, vajon ott lehet-e a vb-n, és az egyiptomi klasszis szereplése a FIFA érdeke is, hiszen az ő pályára lépése jól eladható kuriózum.
Ezt úgy is megközelíthetjük, hogy a vb nemcsak a válogatottak, hanem a nagy egyéniségek összecsapása is egyben. Eszerint Lionel Messi szereplése mindent és mindenkit elhomályosít. Nem kell magyarázni, hogy miért. Nemcsak a jelen, hanem a futball történetének egyik legfényesebb csillaga az utolsó lehetősége előtt áll, hogy világbajnoki címet szerezzen, és ezt nem csak a laikusok gondolják így. „Messinek olyan ez a vb, mint a torkának szorított kés: ha nem nyer, akkor itt a vége” – ezt nem más, maga Jorge Sampaoli, Argentína szövetségi kapitánya jelentette ki.
Szurkoljunk hát Messinek vagy valaki másnak; a világbajnokság idejére egyfajta metamorfózisként lényegüljünk át argentinnak, brazilnak, németnek, spanyolnak vagy éppen izlandinak – mert a földkerekség legnagyobb közös játékát ezúttal is nélkülünk játsszák. Amibe képtelenség beletörődni, de a frusztrációnkat enyhíti, ha találunk magunknak alkalmi kedvenceket.